Ezekkel a szavakkal kezdte meg 1922. május 22-én Baltazár Dezső, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke közel két hónapos prédikáló és adománygyűjtő körútját New Yorkban. A püspök augusztus 22-i hazaindulásáig összesen negyvennégyszer prédikált, mindent egybevéve pedig megközelítőleg háromszázszor szólalt meg nagyobb közönség előtt. A következőkben felvázoljuk, hogy miért is vállalta ezt a fárasztó utazást és milyen sikerrel teljesítette a céljait.
A Debreceni Református Kollégium és a hozzá tartozó oktatási és diakóniai intézmények a vesztes világháborút követő infláció miatt elvesztették a gyakran évszázados alapítványaikat, és a tönk szélére kerültek. A kollégium megsegítésére indított magyarországi gyűjtés eredménytelen maradt, segítségre csak külföldről lehetett számítani. Baltazár tehát elsősorban adományok gyűjtése miatt indult el Amerikába.
Nem volt könnyű dolga. A háborút követően Amerikában is visszaesett a gazdaság fejlődése, de sokkal inkább nehezítette Baltazár Dezső ügyének sikerét az amerikai magyar reformátusok között dúló ún. „csatlakozási küzdelem.” A világháború után ugyanis pontot kellett tenni arra az ügyre, hogy melyik amerikai protestáns felekezethez csatlakozzanak a magyar református gyülekezetek. 1921 őszén eldőlni látszott a kérdés, mivel a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje lemondott az általa addig támogatott amerikai gyülekezetekről a Reformed Church in the US és a Presbyterian Church javára. Ám azok a lelkészek és gyülekezetek, amelyek nem fogadták el a fentebbi csatlakozási tervet, saját úton indultak el. Egyesek az episzkopális egyház felé tapogatóztak, míg mások egy független amerikai magyar református egyház megalapítását tűzték ki célul.
Ebben a zilált és gyakran egymással szemben ellenséges légkörben kellett a püspöknek a magyar reformátusok között a lelki egységet munkálnia, és a gyűjtés céljára minél többeket megmozgatnia.
A debreceni püspök amellett, hogy a rábízottak számára adományokat gyűjtött, egyéb missziót is ellátott. Baltazár tudatosan vállalta, hogy a Trianonban megcsonkított, elszegényedett Magyarország követe lesz a győztes nagyhatalomnál, az Egyesült Államokban. Nem véletlenül mondta magáról: „Mint egy sírja szélére taszított boldogtalan ország gyászba öltözött követe jöttem ide...”
Ezért látjuk őt többször felszólalni a Magyarországgal szemben elkövetett igazságtalanságok ellen. Minden lehetőséget megragadott, az amerikai elnökkel szemben állva éppolyan bátran beszélt, mint az amerikai szabadkőművesek vagy éppen kommunisták között. Egyházi és világi kapcsolatait is felhasználta a nemzeti célok előmozdítására. „A szegények gyászba öltözött követje”, ahogy magát nevezte, az 1920-as évek revíziós érvelését felhasználva beszélt a történelmi Magyarország missziójáról.
„Hazánkra, még pedig egészében úgy, ahogy az Isten folyamok szalagjaival összekötözte és a Kárpátok koszorújával körülbástyázta, vagyis az egész történelmi Magyarországra az a hivatás vár, a melynek betöltésében ezer esztendőn által nagy érdemeket szerzett. Hivatása az volt, az ma is és az lesz mindenkor, hogy az emberi felvilágosodottságnak, szabadságnak, tudományos haladásnak sugarait hintse a sötét Kelet felé.”
A nagy egyházi és nemzeti célok mellett saját politikai táborának, az akkor éppen Magyarországon ellenzéki szerepben lévő liberális tömbnek az ügyét is felkarolta. Útja sikerét politikája, a dualizmus polgári liberális politikájának eredményeként értelmezte.
„Az én utam sorsához nagyon sok van kötve azoknak az eszméknek, igazságoknak és erőknek a sorából, amelyeknek a szolgálatával Magyarország a liberálizmus és a demokrácia útján a múlt századbeli haladás szédületes ívét megfutotta.”
Már csupán arra a kérdésre kell választ adni, hogy milyen eredménnyel zárult a kéthónapos utazás.
Baltazár első útja alkalmával közel húszezer dollárt gyűjtött össze. Az akkori viszonyok között ez az összeg nagyon jelentős volt, de a püspök terveit, miszerint nem csupán az adósságokat kívánta kifizetni, hanem lehetőség szerint új alapítványokat is akart létrehozni, nem sikerült végrehajtani. Az adósságok jelentős részét kifizették ugyan, de a veszteséges költségvetés miatt Baltazárnak két év múlva ismét át kellett hajóznia az óceánon. 1924-25-ben ismét Amerikában gyűjtött, ezúttal hat hónapig tartózkodva az Újvilágban, ekkor szintén húszezer dollár körüli összeggel tért haza. Második útjának eredményével már az alapítványokat is fel tudták állítani.
A gyűjtésnek a remélt eredményhez képest viszonylagos kudarcához hozzájárult az is, hogy Baltazárnak, különösen a második útja alkalmával, nem sikerült a különféle református csoportosulások között áthidalni az ellentéteket. Megtörtént az is, hogy egyes gyülekezetek nem fogadták a püspököt. A gyűjtés valamelyes sikerét Baltazár az amerikai zsidóságnak köszönheti, akik a magyarországi zsidóság védelmezőjeként tekintettek a püspökre, nem is ok nélkül.
Az amerikai út szimbolikus jelentősége mégis hatalmas. Baltazár volt az első magyar református püspök, aki meglátogatta az amerikai magyarokat. Amerikai hívei Kossuth Lajoshoz hasonlították őt.
„Kossuth Lajos óta nem volt Amerika földjén oly nemes gondolkozású nagy magyar, mint a most köztünk levő Baltazár Dezső debreceni püspök.“
A püspök hazai követői „diadalútról” beszéltek, csak itt-ott hangzott egy-egy kritikus hang. Baltazár amerikai útjainak jelentőségét még a vele szemben elfogult, kritikus Zoványi Jenő is nagyra értékelte.
„Baltazár azzal a két amerikai útjával, melyekkel talán az anyagi összeomlástól mentette meg a kollegiumot, kétségtelenül többet tett a szorosan vett kötelességteljesítésnél. 1922 nyarán három hónapot, 1924-25 telén hat hónapot töltött Északamerikában, elszakadva családi körétől, rendes környezetétől, megszokott napi teendőitől, ami egy ötven éven felüli embernél még vállalkozásnak is meglehetősen merész dolog. Hát még ha akkora eredmény kíséri, mely mindenesetre alkalmas arra, hogy fenntartsa nevét!” (Részlet Zoványi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története c. művéből)
Baltazár első útjából hazatérve úgy rendelkezett, hogy a református kollégium diáksága minden évben május 22-én emlékezzen meg az amerikaiak nagylelkűségéről. Rövid írásunkkal ennek kérésnek kívántunk eleget tenni.
Szász Lajos