A presbiterek

Mi a szerepe a presbitereknek?

Az Újszövetség következetes egyházvezetési mintát mutat be. Pál Tituszhoz írt levele 1. részének 5–9. verseiben olvassuk, hogy a gyülekezet kormányzása, különösen a presbiterek kinevezése mennyire fontos. Világossá teszi, hogy nélkülözhetetlenek, lelki alkalmasságuk elengedhetetlen, mivelhogy különleges szerepük van. A presbiterek felelőssége a rájuk bízott nyáj vezetése, pásztorlása, tanítása, az egyház védelme. A presbiterek Isten sáfárai. Először nem a feladataikat sorolja fel, hanem ennél sokkal fontosabbról beszél, a jellemükről. A vezetői tennivalókkal megbízott személy legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, a jóra hajlandó, józan, igazságos, ragaszkodjon az igaz beszédhez, amelynek az a célja, hogy egészséges tanítással tudjon bátorítani, hiszen akkor is, most is óriási jelentőségű a biztatás. Fontos továbbá, hogy meg tudja győzni az igazságról a közösséget. Ez különösen nehéz feladat manapság. A Timóteusnak írt első levél is foglalkozik még a kérdéssel. Közel húsz kritériumot fogalmaz meg. Péter első levelének ötödik fejezetében pedig három lényeges elemre, három nemre és három igenre hívja fel a figyelmet: „legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak”.

Péter a lelki vezetés három csapdájáról beszél. Elsőként a kényszerről.

Ennek a belső állapotnak a legjobb illusztrációja az otthon maradó fiú példája a Lukács 15-ből, aki nem hajlandó bemenni tékozlásból hazatért öccse ünneplésére. Az őt kérlelő apjának adott válaszából mély keserűség csendül ki: „Hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” Fiatalabb fivérét nem akarja testvérének nevezni. Szavait átitatja a sérelem, amely a vélt elvárásoknak való megfelelésből ered. A kényszer négy szembetűnő jellemzője: az öndicsőítés, az önigazság, a hálátlanság és az irigység.

Mit mondhatunk a második csapdáról?

A bukott emberi természet jellemzője a nyerészkedés. Az apostolok cselekedeteiben megrázó példát találunk rá. Anániás és Szafira esete elrettentő. A gazdag, több ingatlannal rendelkező házaspár pénzzé tette az egyik birtokát, az érte járó összegnek azonban csak egy részét adták oda az apostoloknak, ami egyáltalán nem lett volna baj. A férj azonban ezt a részösszeget úgy állította be, mintha a teljes vételárat hozta volna el. Péter apostol megalkuvás nélküli kérdésekkel leplezte le a spekulációt. A következményt ismerjük. A nagyobb megbecsülés reményében egymással összebeszélő házastársak életükkel fizettek. Jobbnak, nemesebbnek, nagylelkűbbnek, hősiesebbnek szerettek volna látszani, mint amilyenek voltak. Keresztyén közösségeinkben gyakran előfordul, hogy csodáljuk azokat, akik odaszánták mindenüket, az életüket, a vagyonukat az Úrnak. De érezzük, valami miatt mi ezt nem tudjuk megtenni, és lehet, hogy nem is kérte tőlünk Isten. Mégis szeretnénk úgy bemutatni magunkat, mintha mi is annyit áldoznánk a gyülekezetért az időnkből, a vagyonunkból, mint mások. Különösen nagy kísértés lehet ez a presbitereknek, hogy ha szolgálnak, legyen hasznuk, előnyük belőle. Anániás és Szafira kétségbe vonták, hogy Isten határozza meg az erkölcsi törvényeket. Azt gondolták, jónak nyilváníthatják a megtévesztő látszatot. Isten azonban fenntartja magának a jogot annak megállapítására, hogy a hazugság bűn. Nem mi döntjük el, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha cselekedetüknek nem lett volna súlyos következménye, akkor már a gyülekezetek alapításakor meghonosodott volna, hogy lehet látszatkeresztyén életet élni, nyerészkedni és hazudni.

Hogyan sétálunk bele a harmadik csapdába, az uralkodásba?

Isten terve szerint a presbiternek van tekintélye, arra azonban vigyáznia kell, hogy ennek gyakorlása ne csapjon át a másokon való uralkodásba, nehogy mindenkinél fontosabbnak tartsa magát. Rémes példa erre Pilátus, aki a vallási vezetők kedvében szeretett volna járni és méltatlanul bánt Jézussal. Vizsgáljuk meg a történetét János evangéliumának 18–19. része alapján részletesebben, lépésről lépésre! A vezetői hatalom három bázisra építhet: a törvényekre, az erőforrásokra és a kapcsolatokra. Pilátusnak a törvény biztosította a hatalmat. Erőforrásai is voltak bőségesen, még pénzt is verethetett, viszont a kapcsolatok tekintetében roppant ingatag lábakon állt. Ugyanis amikor elfoglalta a prefektusi széket, már a csapatok bevonulásakor vérig sértette a provinciában élőket. Engedélyezte a hadi jelvényeken a császár ábrázolását, noha a helyi törvények tiltották a képmások használatát a városban. Ezzel a túlkapással az elejétől fogva megromlott a kapcsolata a tartomány vezetőivel. Az evangélista bemutatja, hogyan próbál Pilátus uralkodni egy nehéz helyzetben és miként veszíti el a tekintélyét. A főpapok és a zsidó vének halálra ítélték Jézus Krisztust, ők maguk azonban nem tudták végrehajtani ítéletüket a júdeai terület uralkodójának, a római helytartónak, azaz Poncius Pilátusnak a megerősítése nélkül, aki a húsvét ünnepe alkalmából Jeruzsálemben tartózkodott. A templomtól nem messze, a főbíróság épületében, a prétor házában lakott, amely előtt egy nyitott emelvényt építettek. Pénteken kora reggel a zsidó elöljárók a megkötözött Jézust Pilátus elé vezették a tárgyalásra, hogy az megerősítse a már általuk előzőleg kiszabott halálos ítéletet. Azonban a pészah előtt kultikus tisztasági okok miatt nem léptek be a számukra tisztátalannak számító épületbe. Az események a prefektusi palota előtti területen és annak belsejében játszódnak.

Hét színváltás pereg le előttünk, hét tanulsággal. A római vezető már rögtön az elején elbukik, hiszen nyugodtan megüzenhette volna, hogy most kezdődik a páska, majd utána foglalkozik a kérdéssel. Mégis beszédbe elegyedett a zsidókkal, és gyengének mutatkozott. Lépjünk tovább a következő színre, a palota belsejébe, ahová Jézust bevitték. Pilátus és Jézus beszélgetni kezd, majd Pilátus egyszer csak kimondja sokat idézett híres kérdését: „Mi az igazság?” De nem várja meg a választ, hanem kimegy. Nem akart szembenézni az igazsággal! A tömeggel döntés helyett ismét alkudozik: „Én nem találok benne semmiféle bűnt.” Eszébe jut, hogy ilyenkor amnesztiát szoktak hirdetni egy fogvatartott számára, ezért megkérdezi, kit bocsásson el: Jézust vagy Barabbást, a rablógyilkost. Vajon milyen alapon kezdett el egyezkedni Pilátus? Jézus esetében nem született ítélet, a rabló pedig már elítélt volt, tehát a két ügyet nem lehetett összekeverni. A presbiterek életében is elfordulhat ehhez hasonló. Gyakran mosunk össze olyan ügyeket, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és arra számítunk, hogy ha az egyiket részlegesen megoldjuk, akkor a problémát elfelejthetjük, de nem így van. Ebben az esetben sem működött. A nép üvöltött, hogy Barabbást bocsássa szabadon. Negyedik lépésként visszatér a törvényhozás épületébe, és azt az embert, akiről nem sokkal korábban kijelentette, hogy semmi bűnt nem talált benne, megkorbácsoltatja, és megengedi, hogy a katonák töviskoronát rakjanak a fejére. Pilátus rosszul élt a hatalommal, tovább növelte az igazságtalanságot, és fokozta az irracionalitást. Az ötödik színben kiviszi Jézust a tömeg elé, és bemutatja, hogy már meg is korbácsoltatta. Ott áll a vérző fejű, ártatlan Messiás, és Pilátus újra elmondja, hogy nem talál benne semmi bűnt. A nép folyamatos kiabálása nyomán eluralkodik rajta a félelem, és ez határozza meg későbbi lépéseit. Eddig is félt, és valljuk be, minden vezető fél. Hogyan fogjuk kifizetni a templom energiaszámláit? Lesz elég pénz a beruházás befejezésére? Meg tudjuk oldani az elharapózó mély konfliktust a gyülekezetben? A nép azt kiabálja, ha szabadon engedi Jézust, akkor nem a császár barátja. Ha ez a vád a császár fülébe jut, annak komoly következményei lehettek volna. Ekkor már az egzisztenciáját félti. A hatodik jelenetben újra bemegy Jézushoz és megfenyegeti: „Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” A valóság helyett Pilátus illúzióban élt, azt gondolta, hogy van választási lehetősége, de a tömegnyomás miatt ezt már elveszítette. Az önáltatás sok vezetőt visz tévútra. Peter Drucker elismert vezetési szakember, akire már többször hivatkoztunk a sorozatban, azt mondta, hogy a vezető legfontosabb feladata a valóság meghatározása. Pilátus azt hitte, hogy van hatalma, de már nem volt. A hetedik színben kimegy a palota elé, és beül a bírói székbe mint legfőbb bíró, és keze megmosása után a döntés felelősségét a népre hárítja. A felelősség áthárítása nagyon sok vezetőre jellemző. A gyülekezet irányítóinak szájából gyakorta hallunk hasonlókat: jót akartam, de a presbitérium többsége nem szavazta meg. A lelkész lenyomta a torkunkon, pedig a presbitérium nem akarta. Lelkészként nem tehettem mást, mert a presbitérium megakadályozta. Pilátus a feleségétől még kap egy utolsó figyelmeztetést: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” De már hiába.

Mi a kivezető út a három csapdából?

Jézus Krisztus szolgáló vezetői gondolkodásmódjának elsajátítása, értelmünk az Ige szerinti megújulása. „…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Péter apostol a bevezetőben idézett levelében presbitertársként mindhárom csapdából mutat kiutat, amelyeket egy-egy „hanem” kötőszóval állít ellentétbe a téves elképzeléssel, és ezekkel jelöli ki a helyes irányt. Az első az, hogy a presbiter Isten tetszését keresse, ne az emberekét, és önként, szabad belső meggyőződésből végezze a szolgálatát. A második: a nyerészkedés ellenpárja a készségesség. Presbiterként kész vagyok a saját hasznom keresése nélkül a népszerűtlen feladatokat is elvégezni, akár lelki, akár fizikai értelemben. Még akkor is, ha nincs hozzá kedvem. A harmadik „hanem” az uralkodással szemben a példaképállítás. Ez a lelkület segít vezetőként, amikor másokat szolgálok. A rám bízott emberekért vállalom a konfliktusokat, őszintén kész vagyok beszélni ezekről, nem akarom elhallgatni vagy szőnyeg alá seperni a problémákat. Jó példát mutatok a családomban, a gyülekezetemben és a környezetemben.