Az áldozócsütörtök elnevezés magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk.
A keresztyén egyház legősibb ünnepei között tartjuk számon a mennybemenetel napját, habár a kezdeti századokban különböző napokon emlékeztek meg a feltámadott Krisztus mennybemeneteléről a húsvét és pünkösd közötti időszakban. Az áldozócsütörtök elnevezés magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk.
A Feltámadott „negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól” (ApCsel 1,3). Ugyanazok a tanítványok, akik a húsvéti feltámadás tanúi voltak, látták a Mestert felemeltetni a mennybe: „felhő takarta el őt a szemük elől.” (ApCsel 1,9) Akiket tanúként a földön hagyott, meg is áldotta ezekben a pillanatokban, és azok örömmel tértek vissza Jeruzsálembe (Lk 24,50–51), hogy várják az ígéretek beteljesedését, a Szentlélek eljövetelét. A feltámadás hitével és tapasztalatával indultak a tanítványok a tanítvánnyá tétel küldetésére (Mk 16,14–18, Mt 28,16–20). Márk evangéliumában pedig fontos teológiai összegzést is olvasunk: „Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült.” (Mk 16,19) Az Apostoli Hitvallás szerint a mennybemenetel tanulsága és jelentősége a múlt, a jelen és a jövő összetalálkozásaként foglalható össze: „fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.”
A korai egyházi atyák prédikációikban szépen jellemzik e jeles napot: „az ünnepek ékessége és befejezése dicsőséges és örvendetes nap.” Valóban, mivel ez az ünnep nem csupán búcsúvétel, hanem beteljesedés, ezért az öröm dicsőséges ünnepe, hiszen „van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2,1), és az Isten jobbján ülő meghalt, de feltámadott Jézus Krisztus „esedezik is érettünk” (Róm 8,34). Egy közbenjáró van „Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5), aki egyúttal az új szövetség közbenjárója is, és főpapként áthatolva az egeken megindul gyarlóságainkon (vö. Zsid 4,14–16; 9,15; 12,24). Az önmagát testet öltésében megüresítő, szolgai formát magára öltő Urat Isten felmagasztalta, és minden név fölött való nevet adományozott neki, amelyre minden térd meghajol a világmindenség egészében (vö. Fil 2,6–11). A genfi zsoltár magasztaló énekének szavaival élve: „Mert noha ül nagy magasan, / De lát nyilván alatt valókat.” (RÉ 138,3)
A keresztyén egyház legősibb ünnepei között tartjuk számon a mennybemenetel napját, habár a kezdeti századokban különböző napokon emlékeztek meg a feltámadott Krisztus mennybemeneteléről a húsvét és pünkösd közötti időszakban. Ágoston egyházatya (†430) egyik levelében már arról tudósít, hogy Urunk szenvedését, feltámadását és mennybemenetelét, valamint a Szentlélek eljövetelét évenként megünneplik szerte a világon.
A negyvenedik napon tartott ünnep az ApCsel 1,3-ra hivatkozva rögzült a 4–5. század folyamán, így a húsvét előtti negyvennapos böjt ellentételezése lett a húsvét utáni negyven nap öröme. Az átmenet időszakát szemlélteti például az Eteria spanyol zarándoknőnek tulajdonított napló (4–6. század), amely megemlékezik arról, hogy a jeruzsálemi keresztyének a húsvét utáni negyvenedik napon Betlehembe zarándokoltak, és az Úr születésének barlangjában tartották az ünnepi istentiszteleteket. Az adatok pontossága alapján kizárható, hogy a szerző összekeverte volna Betlehemet és az Olajfák hegyén található Betániát (Lk 24,50). Habár a leírásban konkrétan nincsen szó az Úr mennybemeneteléről, feltehetőleg a betlehemi megemlékezés az Úr mennyből alászállása és oda visszatérése közötti szoros összefüggést kívánta kifejezni. Ambrus püspök (†397) himnuszában magunk is így énekeljük: „Atyától lőn kijövése, / És ahhoz lesz megtérése; / Pokolig lőn leszállása, / De felmégyen mennyországra.” (RÉ 302,2) Az is kiderül, hogy a jeruzsálemiek pünkösd napjának délutánján az Olajfák hegyére mentek, ahol „felolvasták az evangéliumnak azt a részletét is, ami az Úr mennybemeneteléről szól, felolvasták még az Apostolok cselekedeteiből az Úr feltámadása utáni mennybemenetelének elbeszélését is.”
A későbbi korokban az ünnepet többféleképpen szemléltették: a mennybemeneteli igeszakasz felolvasása után eloltották a Feltámadott szimbólumaként felfogott húsvéti gyertyát, vagy a húsvéti időben oltárra helyezett zászlós Krisztus-szobrot elvették, sőt egyes régiókban látványosan a templom padlására húzták fel azt. Ezekkel a paraliturgikus rítusokkal a protestáns egyházak nem éltek és nem élnek.
Az áldozócsütörtök (vagy áldozónap) elnevezés sajátos magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk. Újfalvi Imre énekeskönyvében (1602) a következő feliratot találjuk: „Áldozóra. Avagy Krisztus mennyben felmenésére.” A névadás eredete egy 13. századi szabályozásra megy vissza, hiszen a IV. lateráni zsinat (1215) elrendelte, hogy minden keresztyénnek évente legalább egyszer, a húsvéti időben kell gyónnia és úrvacsorát vennie. Ennek a „húsvéti áldozásnak” a végnapja a 20. század elejéig a római katolikus egyházban a húsvét utáni negyvenedik nap, azaz áldozócsütörtök volt. Érdekes, hogy számos református gyülekezetben a 19. század második felétől a korábbi nagypéntek és húsvét helyett áldozócsütörtök és pünkösd lett a konfirmációi vizsga és az első úrvacsoravétel időpontja.
Krisztus mennybemenetelét az elmúlt évtizedek óta Magyarországon sajnos nem egységesen, a húsvét utáni negyvenedik napon ünneplik a keresztyén egyházak. A II. vatikáni zsinat után bevezetett naptárreform lehetővé tette az ünnepnap eltolását a következő vasárnapra, így a magyar katolikusok vasárnap ülik meg áldozócsütörtököt. A protestáns egyházak pedig a hétköznapi, munkanapra eső ünnepnap jelenségével küzdenek, ezért kisebb gyülekezetekben megeshet, hogy elmarad az ünnepi istentisztelet. Talán érdemes lenne valóban az illetékeseknek fontolóra venni, hogy egyéb társadalmi, elavult és sokszorosan felülírt emléknapok helyett a nyugati rítusú összes keresztyént egységesen érintő két nagy ünnepet: nagypénteket és áldozócsütörtököt európai mintára újból ünnepnappá tegyék. Tavaly és idén velünk ünnepelhettek volna a régi naptárt követő keletiek is. Kérdés, hogy a legközelebbi naptári egyezés évében, 2014-ben így lesz-e már. Az apostoli buzdítás erősítse meg hitünket e mostani jeles nap alkalmából: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül.” (Kol 3,1)
Pap Ferenc
A szerző lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának adjunktusa
Megjelent a Reformátusok Lapjában