„…tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” – hangsúlyozza az apostol az első keresztyén gyülekezetek egyikének. Azóta sok idő telt el, és ezt a „bolondságot” sokan választják hivatásuknak. Annak ellenére, hogy rengeteg és sokrétű teendője van egy lelkipásztornak a gyülekezet vezetése során, amit a legtöbben látnak és hallanak, az az igehirdetés. A prédikálási stílus kialakulásáról, szépségeiről és nehézségeiről kérdeztük Kocsev Miklóst, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánját.
Igehirdető és igehirdető között is van különbség sok tekintetben. Miként alakul ki egy lelkipásztor saját stílusa?
Azt gondolom, hogy a minták nagyon meghatározóak. Én, ha visszaemlékezem, elkényeztetett helyzetben voltam, mert mondjuk úgy, hogy egy nem kifejezetten egyházbarát világban egy olyan társaság állt össze, amely az előttünk lévő jó példákkal együtt megtartó erő és ezzel együtt formáló erő tudott lenni. Jó mintáim is voltak. Cseri Kálmán volt számomra az egyik első hittanos bácsi, majd a testvére, Cseri Gyula is tanított engem. Inkább az utóbbit mondanám meghatározónak, nem is a mondanivalója miatt, hanem ahogy hozzánk állt, az életvitele, az a példa, ahogy élt, ez volt rám nagy hatással. Persze, később, ahogy nőttünk, az igetanulmányai is egyre megszólítóbbak voltak számunkra.
Kijelenthető, hogy ők mint igehirdetők határozták meg később a stílusát?
Azt nem mondanám. Cseri Kálmán stílusa megnyerő volt, de nem gondolom, hogy bárki tudta volna abban utánozni, vagy hogy egyáltalán kellene őt utánozni. Az, hogy az egyszerű, megfogható és érthető mondanivaló ennyi embernek elnyerte a tetszését, minden prédikátornak tanulság lehet, de az a stílus nem biztos, hogy bárki másnak jól állna. Annyi igaz, hogy közel állt hozzám, és minden bizonnyal befolyásolta az igehirdetéseimet.
A látott, hallott mintákon túl tanulható a prédikálás?
Igen. Sok minden megtanulható belőle. Fontos, hogy legyen egy jó elméleti alap. Legyen kellő nyitottság kifele, hogy meglássam, mi foglalkoztatja az embereket, és kellő nyitottság önmagam felé, hiszen, ha engem nem szólít meg, hogyan várhatom, hogy másokat megszólítson. Ezek összességében tanulhatók. A kreativitás is fontos, ezt bátran kell tudni használni. Úgy gondolom, hogy minél többrétegű egy személyiség, minél nyitottabb marad valaki kifele, minél inkább formálható marad az ember Istentől és másoktól, annyiban tud majd hatással lenni másokra is. A kudarcokat, bukásokat mind be kell tudni építeni abba, hogy kik vagyunk, ezáltal válhat valaki hitelessé. Sok lelkipásztor küzd azzal, hogy nem mer őszinte lenni önmagával. A frusztráltságuk felemészti őket. Akkor lehet valaki hiteles prédikátor, ha tud félelemmentes és feszmentes lenni abban a közegben, ahova helyezték. Ne a félelem vezesse, hanem a lehetőség éltesse a szolgálót! Persze a végletektől óvnék mindenkit. Nem arról van szó, hogy nagy mellénnyel kell nekimenni mindennek, de az sem jó, ha állandóan görcsösen meg akarunk felelni Istennek vagy másoknak. Ezt elő tudja segíteni, ha van egy egészséges közeg, ahol visszajelzést kap a prédikátor. Ahol, ha kell, dicsérik, de ha kell, őszintén felhívják a figyelmét a hibáira. A kontextuális lelkigondozásnak egy fontos szempontja, hogy a másik ember tudja megmondani, hogy ki vagyok én, és ha a másik meg meri mondani, hogy milyennek lát engem, akkor kezdhetem el helyesen látni magam, és igazából ekkor tudok bármilyen értelemben fejlődni. Ha szabad ezt mondani, maga Jézus is megkérdezte a tanítványaitól, hogy mások milyennek látják őt – ezt jó mintának venni.
Kocsev Miklós szerint a kudarcokat, bukásokat mind be kell tudni építeni abba, hogy kik vagyunk
A napról napra, hétről hétre való szolgálat fárasztó és lelkileg kimerítő lehet. Mindig újat, mindig jót mondani. Meg lehet unni a prédikálást?
Személyesen én ezt nem tapasztaltam, de kétségkívül több mindent csináltam életem során, nem csak lelkipásztor voltam. Azt gondolom, az olvasás, az ismeretszerzés fontos. Frissíteni kell magunkat, jó teológiát kell olvasni, inspirálódni. A szakmai fejlődés, nyitottság a tudományos közeg felé, azt gondolom, hogy segíthet. Nem szabad hagyni magunkat bepókhálósodni. Egy lelkész kollégám, amikor negyven év egy helyen való szolgálat után kérdeztem erről, azt mondta, hogy „néha el kell jönni, hogy érdemes legyen hazajönni”. Ezt tudom én is ajánlani. Kapcsolódjunk be itthoni képzésekbe, merjük kivenni a szabadságunkat, töltsünk időt máshol más helyen, hogy megújulva lehessen visszatérni a szolgálatba.
„Cseri Gyula tanításai, életvitele példaértékű volt számomra”
Ön a teológián tanít homiletikát, a prédikálás tudományát. Mit szeretne átadni elsődlegesen a leendő lelkészeknek?
Részemről annyit, hogy személyében alkalmas, képességeiben pedig kész ember állhasson szolgálatba. Elsődlegesen pedig azt, hogy legyenek formálhatók. A Biblia üzenetének nagyon gazdag tartalma van. Ahhoz, hogy ezt a tartalmat egy életen keresztül lehessen jól hirdetni, jó, ha az ember formálható. Az üzenet szépségének kimondása részben rajtam múlik, hogy mennyire tudom kimondani, újra fogalmazni. Fontos, hogy legyen kedvem újra és újra boncolgatni, ízlelgetni a bibliai üzenetet, hogy aztán meg tudjam fogalmazni másoknak is, hogy mit jelent mindez a mára nézve. Meg kell találni az új szót újra és újra. Ez a katalizátor szerep az, amelyet be kell töltenünk a világban.