– Miért érdekes a református egyház számára a Tanácsköztársaság, és miért nem beszéltünk róla eddig?
– Azért fontos ez az időszak, mert az ország és a református egyház is először találkozott totálisdiktatúra-kísérlettel. A rendszerváltás után azért nem foglalkoztunk 1919-cel, mert aki a kommunizmust akarta kutatni, az bőven talált magának témát az 1945 és 1990 közötti időszakból. A szocializmus idején pedig azért nem beszéltek az egyházak és a proletárdiktatúra viszonyáról, mert abból bajosan lehetett volna magyarázni a Tanácsköztársaság pozitív tevékenységét. Ráadásul csak a negyvenedik évfordulón, 1959-ben indult be igazán a kommün kutatása – Apor Péter történész megfogalmazása szerint egyfajta ellenötvenhat szerepet szántak 1919-nek. Rákosiék kevesebbet beszéltek a Tanácsköztársaságról, mert kellemetlennek tartották, hogy a nagyvezér csak népbiztoshelyettes volt.
– A totális diktatúra kiépítéséhez rövid volt az idő 1919-ben, de ezen időszak alatt vagyonelkobzást, illetve számos vallásellenes intézkedést vezettek be. Mi e százharminchárom nap mérlege református szempontból?
– Az egyház intézményesen nem hódolt be a Tanácsköztársaságnak, pedig egy terrorista diktatúrával került szembe – ezt a tényt hangsúlyoznunk kell. Fontos elhelyezni, milyen kontextusban érte az egyházat a kommunista hatalomátvétel. Elveszítettük a világháborút, a reformátusságnak kiemelten fontos Erdély már román ellenőrzés alatt állt, sőt április végére a Tiszántúlt is megszállták – azaz Debrecent és Kolozsvárt, a két fő egyházi központot elvágták az ország többi részétől. Meghatározó tényező volt még az intenzív államosítás is, amelyet a korszakban likvidálásnak, azaz pénzügyi felszámolásnak hívtak. A mérleg tehát erősen negatív. Működött egy Vallásügyi Likvidáló Hivatal is az országos munka összefogására.
– Le akartak számolni az egyházakkal a kommün vezetői?
– Hivatalosan sokszor elmondták, hogy „nem a vallás, hanem az egyház ellen vagyunk”, „csak a gazdagságot akarjuk megszüntetni” – de ha valaki olvasott Marxot, tudja, hogy szerinte a vallás elsorvad az anyagi alap megszüntetésével. Lenin később abban újított, hogy elindította az egyházellenes állami erőszakot. A Tanácsköztársaság idején gyakorlatilag mindent elkoboztak a templomok és a kegytárgyak kivételével. A történettudomány sokáig úgy gondolta, hogy a parókiákat sem, de találtam bizonyítékokat arra, hogy bizony azokat is államosították. Előfordult, hogy elvettek kegytárgyakat és a templomokat, még az is megesett, hogy Isten házát pártgyűlésekre használták. Megjelentek a lelkészi hivatalban a likvidáló bizottságok, és kifosztották az egyházközség pénztárát. Volt motiváció is, mert e bizottságok tagjai húsz százalékos „sikerdíjjal” dolgoztak.
Csűrös András a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban érettségizett, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerezte lelkészi, az ELTE BTK-n történészi diplomáját. Kutatási területe a 20. századi egyháztörténet, több tanulmánya jelent meg Pap Béla mártírsorsú lelkészről. 2018-ban védte meg doktori értekezését, amelyet a Tanácsköztársaság alatti egyházi életről írt. Lelkészként szolgál Gyömrőn, nős, két fiúgyermek édesapja.
– Mivel magyarázható, hogy kezdetben több református lelkész rokonszenvvel tekintett a Tanácsköztársaságra? Gondolhatunk például Benkő Istvánra, aki a két háború között elismert lelkész, pestkörnyéki esperes volt. Említhetjük az akkor Somogyban szolgáló Tildy Zoltánt is, aki másokkal együtt még lelkészszakszervezetet is létrehozott.
– A magyar társadalom akkoriban igen keveset tudott a marxizmusról. Lukács György írja naplójában, hogy ő csak 1922-ben, Bécsben vált marxistává. Ha 1919-ben a kulturális népbiztosnak sem sok fogalma volt mondjuk A tőkéről, mit várunk egy falusi paptól? A magyar társadalom nagyjából két dolgot tudott a lenini Oroszországról: hogy következetesen pacifista, és valamifajta társadalmi igazságosságot akar. Nem kellett ahhoz bolseviknak lenni, hogy egy kivérzett országban a hívei nyomorát látó református pap kezdetben szimpatizáljon a Tanácsköztársasággal. A reménykedésben ott volt a liberális teológia messiásvárása, a belmisszió kegyessége, amely a társadalmi és egyházon belüli igazságtalanságok miatt valamilyen megújulást várt. A márciusban ha nem is tömeges, de azért fiatal lelkészi, egyházi körökben létező rokonszenv fokozatosan gyengült, az államosítások és a kötelező begyűjtés miatt májusra-júniusra már alig maradt belőle valami. Más megítélés alá esik, ha valaki márciusban támogatta az új rendszert, mintha júniusban tette azt.
– Tudunk olyan egyházi személyről, aki sokáig kitartott a Tanácsköztársaság mellett?
– Rohoska József sárospataki teológiai tanár, a liberális teológia egyik korábbi élharcosa például ebbe a kategóriába tartozott. Úgy gondolta, végre nem olyan „idejétmúlt dolgokkal” kellene foglalkozni, mint a feltámadás, hanem a társadalmi igazságosságot kell megvalósítani. Hozzá kell tenni, hogy egzisztenciát is kapott, tanított egy agitátorképzőben.
– Lett bajuk azoknak, akik egy ideig rokonszenveztek a Tanácsköztársasággal?
– Igen, zajlottak fegyelmi tárgyalások, de a szankciók általában enyhék voltak. Nagyon nehéz volt megítélni az egyes személyeknél, hogy valóban politikai rokonszenvről van-e szó, vagy csak az államhatalomnak tett gesztusokkal próbálta menteni, ami menthető. Például nagy megrökönyödést keltett, amikor a Kálvin téri templomra kiírták: „A direktórium ellenőrzése alatt” – az emberek azt hitték, államosították az épületet. Az egészet azonban fiatal lelkészek találták ki: létrehoztak egy direktóriumot éppen azért, hogy megakadályozzák a templom államosítását. Engedélyt kértek a forradalmi kormányzótanácstól arra is, hogy úrvacsorát oszthassanak – ugyanis szesztilalom volt. Ez nyilván jobban hangzott az állami vezetésnek, mintha egy volt főrendi házi tag folyamodott volna ugyanazért az egyház nevében.
– Tildy Zoltán szakszervezetének lényege az egyházvédelem vagy a politikai helyezkedés volt?
– Az ő 1919-es szerepét negatívan ítélem meg, de ebben nyilván szerepet játszik, hogy az 1945 utáni tevékenysége fényében is látom őt. A lelkészszakszervezet létrehozásának van egyházvédő szerepe, ugyanakkor tagadhatatlan a generációs váltás igénye is. A fiatal papok úgy érezhették, hogy most jött el az ő idejük – ezt egyébként Tildy maga írta egy levélben. Másik leveléből pedig kiderül, hogy egyeztetett, együttműködött a párttal a szakszervezet kapcsán.
– A református egyház mennyire állt a célkeresztben a katolikusokhoz képest?
– A Tanácsköztársaság a lenini kommunizmust próbálta megvalósítani. Ahogy Oroszországban az államegyháznak számító ortodoxia volt a fő ellenség, nálunk a katolikusok lettek a Tanácsköztársaság első számú célpontja. Ez érthető, nemcsak a társadalmi súly, hanem az ingatlanok, a földvagyon okán is. Amit a király odaadott a katolikusoknak, azt a „nép”, azaz a kommunista párt visszaveszi. Adódott persze a kérdés: a reformátusoktól miért kell elvenni bármit is, ha ők soha nem kaptak királyi adományt? Erre az volt a válasz, hogy a „protestáns lelkészek sem képeznek nélkülözhetetlen termelési erőt”. A református egyház tehát nélkülözhető volt a Tanácsköztársaság szemében. A különbséget mutatja, hogy míg katolikus papmártírja van ennek az időszaknak, református vagy más felekezetű lelkészáldozata nincs.
Budapest Főváros Levéltára és a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Trianon 100 Kutatócsoportja konferenciát szervez a témában 2019. május 15–16-án. Szerdán többek között Hatos Pál, Ablonczy Balázs ad elő a témában, csütörtökön pedig Csűrös Andrást hallhatják az érdeklődők.
– Azt gondolnánk, hogy a kommün minden baloldali gondolatot diszkreditált. Ehhez képest Ravasz László egyik első dolga volt püspökként 1921-ben elmenni a csepeli munkásokhoz, akiknek az „evangéliumi szocializmusról” beszélt.
– A háború elveszítése, a Monarchia szétesése, Trianon és a Tanácsköztársaság érthetően sokkolta a magyar társadalmat. A két háború között a legtöbbet az országcsonkításra emlékeztek, ehhez képest a Tanácsköztársaság kevésbé volt fontos. Ráadásul már korábban elindult a gondolkodás, hogyan lehetne a munkások között az evangéliumot terjeszteni, és ez a tevékenység nem szakadt meg a kommün után sem. Ravasz 1921-es előadása egészen zseniálisan próbálja megfogni a munkásréteget. Átütő sikert azonban egyik egyház sem ért el, de a gondolat, hogy ezzel a társadalmi réteggel kezdeni kell valamit, mindig jelen volt. Mutatja ezt Nádházi Bertalan lelkész példája is, aki Battonyán volt tanácselnök a kommün idején. Internálták, helyben nem maradhatott, de nem bocsátották el az egyházi szolgálatból. Átkerült Diósgyőrbe, ott templomot épített, a melósok kifejezetten kedvelték. Nem tudjuk, mennyire volt ez tudatos, de az egyházban gondolhatták úgy, hogy a múltja miatt ő könnyebben szót ért a munkássággal.
– Értette a korabeli egyházi felsővezetés az eseményeket? Képes volt iránymutatást adni a lelkészeknek, gyülekezeteknek?
– Az öt püspök a következő helyzetben volt: Révész Kálmán püspök Kassán székelt, nem tudta megközelíteni miskolci székhelyét. A dunántúli Németh István Komáromból hónapokig nem jutott át a Dunán, ugyanis a csehszlovákok egyszerűen nem engedték át. Petri Elek beteg volt már ekkor, a debreceniek és a kolozsváriak román uralom alatt éltek. Sokan kérték, hogy a püspökök adjanak ki orientáló nyilatkozatokat és támpontokat. Baltazár Dezső mint a Konvent elnöke próbált tájékozódni: először üdvözölte a Tanácsköztársaságot, de aztán arra kérte a gyülekezeteket, hogy a jogsértésekről azonnal tájékoztassák őt, és megpróbál eljárni. Ugyanakkor neki is vannak érthetetlen nyilatkozatai. Arról beszélt például, ha megszállják a templomot, azt „szelíd félreállással” kell fogadni… Az egyházi vezetés nem tudta, mit kezdjen a Tanácsköztársasággal, ezért a lelkészek is bizonytalanok voltak a helyes cselekvést illetően.
– Hogyan reagáltak a hívek az egyházi ingatlanok államosítására, egyes helyeken az istentiszteletek betiltására?
– A zaklatásokra adott válaszként azt jegyezték fel, hogy tele voltak a templomok, az adakozási kedv is megnőtt. Óbudán és Pécelen például a kötelező egyházi adót önkéntessé alakították, és a korábbinál több jövedelem folyt be. Forrásaink alapján a hívek egyértelműen rablásnak tartották a pénzügyi likvidálásokat.
– Református nézőpontból mennyire tekinthető az 1945 utáni diktatúra előzményének 1919?
– Vannak párhuzamok, de az igazán érdekes kérdés, hogy milyen egyházat talál a kommunizmus az első, majd a második világháború után. Nagy volt ugyanis a különbség a kettő között: huszonöt év intenzív egyesületi, ifjúsági munka után sokkal elevenebb volt a magyar reformátusság 1945 után. Jól jelképezi ezt a folyamatot Budapest: az első világháború környékén átlagban háromezer lélek jutott egy lelkipásztorra, hiányoztak a templomok is; 1945-ben teljesen más a helyzet. Az ébredés hatására sokan jutottak hitre, tehát mentálisan sokkal jobb állapotban lévő egyházat talál a „második kommunizmus” az elsőhöz képest.
Ablonczy Bálint, fotó: Sebestyén László
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. május 12-i számában.