A lélekben munkálkodó Ige

– Anyukám tíz évvel előttem tért meg, amikor hat éves voltam. Naponta olvasta a Bibliát, imádkozott, mindig jó kedélyű, derűs, Istenre támaszkodó ember volt. Példaképemnek számított egész életemben. Szerettem volna, ha nekem is olyan kapcsolatom lehetne Istennel, mint neki volt – kezdte a hite megtalálásához vezető út bemutatását Pálhegyi Ferencné. Gede Lívia 1940. január 3-án született Debrecenben. Édesanyja egyedül nevelte, kezdetben anyai nagymamájánál laktak. A második világháború hírére Lívia néni anyai nagynénje fogadta őket magához. – Vissza már nem költözhettünk, mert a debreceni otthonunkat bombatalálat érte. Ennek köszönhetően viszont napsugaras, természetközeli gyermekéveket élvezhettem falun, mert a szeretett nagynéném hat éven át otthonát és mindenét megosztotta rászorult rokonaival. 1950-ben költöztünk Budapestre – idézte fel. Lívia néni magát visszahúzódó, szűkszavú, jó kislánynak nevezte. 16 évesen konfirmált, akkor úgy gondolta, ez a kulcsa annak, hogy olyan hitet találjon, amelyet édesanyja is megélt. De a konfirmálás után nem történt semmi, csalódott volt. – Azt gondoltam, hogy Isten nem akar velem olyan kapcsolatban lenni, mint anyukámmal. Úgy döntöttem, egy darabig a kedvéért eljárok még templomba, de utána befejezem. A velem együtt konfirmált fiatalok hívtak maguk közé, de mindig találtam valami kifogást, hogy miért nem tartok velük. Egyszer anyukám javasolta, hogy menjek velük, hiszen nincs más dolgom, én pedig szorult helyzetemben mégis elmentem a pasaréti ifibe, amelynek Uray Géza volt a vezetője. Géza rendkívül kedves, jó humorú előadásban mondta el a bibliai történeteket, amelyek egyből magával ragadtak, és olyan vonzó lett számomra az ifi, hogy nem akartam egyetlen alkalmat sem elmulasztani.

– 1957 novemberében ifjúsági csendesnap volt Pasaréten. Ekkor egészen másként szólt hozzám az Ige, mint addig. Rájöttem, hogy a bűneim választanak el engem a szerető Istentől. Korábban elvártam Istentől, hogy közeledjen hozzám, és akkor majd jó kapcsolat alakul ki közöttünk. Mi, emberek igen jól tudjuk rejtegetni a bűneinket, főleg tinédzser fejjel ezt gondoljuk. Azon a csendesnapon rájöttem, hogyha továbbra is így teszek, akkor soha nem kerülök közelebb a szent Istenhez. Kezdtem sejteni, hogy lelki értelemben sem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva. Alkalmunk adódott megvallani a bűneinket, akkor elmondtam a lelkésznek a szívemet nyomasztó terheimet. Megvallottam, hogy puskáztam, súgtam és hazudtam az iskolában. Anyukámat is becsaptam, mert hazudtam. A lelkipásztor felolvasta nekem Ézsaiás próféta könyvének első fejezetéből a megbocsátó igerészt: „No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Ézs 1,18). Amikor ezt hallottam, boldogság járta át a szívemet, megkönnyebbülést éreztem, hogy Isten mégis szóba állt velem – mesélte megtéréséről.

A csendesnap végén hozzászólásra kaptak lehetőséget, Lívia néni is felállt és elmondta, hogy milyen nagy élményben volt része, megtért, elérte Isten üzenete. Otthon mindenről beszámolt az édesanyjának, aki boldogan osztotta meg vele, hogy ő éppen tíz évvel korábban tért meg. Lívia néniben gyermekként egy szigorú, számonkérő Isten képe élt, ez feloldódott, mert egy szerető Istennel találkozott, aki a kegyelmével ajándékozta meg. Amikor megtért, érezte, hogy az Úr elfogadja, közel került Jézushoz. Ahogy fogalmazott, már a gimnáziumban sem tett lakatot a szájára, az összes osztálytársa megtudta, hogy az Úr gyermeke lett. Sőt még az osztályfőnökével is megosztotta az életében bekövetkezett nagy változást. Egyik barátnője is megtért, amikor végzősök voltak. Barátságuk sokáig megmaradt, rendszeresen leveleztek, amit kalandosan oldott meg a két fiatal az érettségi után, amikor már nem egy iskolába jártak. – Kiderült, hogy ugyanazzal a villamossal járunk dolgozni. Egy tizenharmadik kerületi ház falának mélyedésébe, egy golyó ütötte lyukba tettük egymásnak írt leveleinket, így tartottuk a kapcsolatot – emlékezett vissza mosolyogva Lívia néni. Az ELTE pedagógia szakára a felvételi kérelmét elutasították, mert a kommunista rendszer hívének számító osztályfőnöke nem javasolta a pályára. Ahogy fogalmazott: istenhívő embert nem ajánl az iskola tanárnak. Az elutasítást követően át kellett gondolnia, mivel foglalkozzon, végül egy műszaki rajzoló tanfolyamot végzett el.

A pasaréti ificsoportban Uray Géza mellett szolgált ifivezetőként Pálhegyi Ferenc is, aki ott figyelt fel Lívia nénire. – Mindig felnéztem a férjemre, nagyon szerettem őt. Már jegyességünk alatt, amikor ő gyógypedagógiát és pszichológiát tanult a főiskolán, hosszú Duna-parti sétáinkon sokat beszélgettünk tanulmányairól, amelyek engem is nagyon érdekeltek. Amikor a Vakok Általános Iskolájában dolgozott pedagógusként, szeretettel és szenvedéllyel mesélt munkájáról, rendkívüli empátiával érezte át a látássérültek problémáit. Tapasztalataiból több cikk is született – mondta Lívia néni.

Feri bácsi és Lívia néni 1961. augusztus 12-én, egy kánikulai napon házasodtak össze. Egymásra találásuk óta tudták, hogy mind a ketten az Úr gyermekei. Segítették egymást az ifik között végzett szolgálatban is. Fiatal házasként megbeszélték, hogy Lívia néni a gyerekekkel foglalkozik, férje pedig végzi a hivatását. Öt gyermekük született, három fiú és két lány. Lívia néni a gyerekeket nevelte, férje előadásokat tartott, tanulmányutakon vett részt. – Amikor a gyerekek kicsik voltak, nem éreztem, hogy egyedül lennék a nevelésükben, de később, serdülőkorukban már negatív visszajelzéseket adtak. Megkaptam tőlük, hogy túl szigorú és régimódi vagyok. Ahogy nőttek, az én hangom úgy erősödött. Kapitányként viselkedtem közöttük, de egyre inkább éreztem, hogy ez így nem jó, mégsem bírom egyedül. De miért is vagyok egyedül? Mért nincs velem a legnehezebb helyzetekben a férjem? Őt hibáztattam, mert úgy éreztem, hogy sosincs otthon, mindig a munkájával van elfoglalva. Ez azt eredményezte, hogy a férjem elhúzódott, ahelyett, hogy jobban jelen lett volna közöttünk. Rádöbbentem arra, hogy azt bántom, akit legjobban szeretek – mondta el.

Mindketten érezték, hogy nem értik meg egymást, nem tudják szeretetben elintézni a felmerült ellentéteket. De abban biztosak voltak, hogy kapcsolatban akarnak maradni Istennel és egymással. Kapcsolatuk helyrehozását viszont egyre kilátástalanabbnak érezték. Ekkor az Úr a segítségükre sietett legnagyobb gyermekük által. Lányuk akkor 18 éves volt, vőlegénye egy amerikai fiatalokból álló diákmisszió, a Timóteus Társaság tagja volt, akik meghívták a Pálhegyi házaspárt egy lelkigyakorlatos hétvégére. Ezen az alkalmon egy kérdőívet kellett kitölteniük arról, miként értékelik a házasságukat. – Én majdnem mindegyik kérdésre a legrosszabbat ikszeltem be. Magam is megrémültem. Ez a missziós csapat elhatározta, hogy közösen vegyük át elejétől kezdve a Bibliát, hogy mi minden szól a házasoknak. Egy évig járt hozzánk egy segítő házaspár minden héten, hogy a Bibliát tanulmányozzuk. Az Ige elkezdett munkálkodni a lelkükben. Ismert igék új tartalommal teltek meg: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3,16–17) – mesélte.

– A saját bőrünkön és kapcsolatunkon tapasztaltuk, ahogy az Úr átvitt minket a nehézségeken. Megtapasztaltuk Isten teljes megbocsátását, amelyet egymás iránt is gyakorolhattunk az ő szeretetében. Sok lelki testvér, köztük lelkészünk, Cseri Kálmán és felesége is segített minket az egymásnak való megbocsátásban. Ekkor mondta Kálmán azt a híressé vált mondatát: „A házasság olyan mint a csecsemő, rendszeresen tisztába kell tenni és etetni kell.” Meg is volt az eredménye a sok lelkigondozásnak, mert én is észrevettem, hogy hol kell hátralépnem a házasságban, és hogy miként engedjek teret a férjemnek a családban – fejtette ki.

Így történt, hogy megértették, az Úr megbízást adott Feri bácsinak a házasságok gondozására, hogy másoknak is segítsenek, akik hasonló problémákkal küzdenek. Férje azt mondta, annyi jót kaptak az Úrtól, hogy helyrehozta a kapcsolatukat, ezért segíteniük kell ezt az áldást továbbadni a Biblia útmutatásai alapján. Az 1990-es évek elején előadás-sorozatot indítottak Pasaréten és nyári heteket szerveztek Tahiban, majd Berekfürdőn, eleinte tíz, majd egyre több házaspár járt az alkalmakra. Isten adott munkatársakat, hogy Feri bácsi és Lívia néni el tudják látni az egyre bővülő igényt a biblikus házasság ápolására. Első segítőik Tolnay Lajos nőgyógyász és felesége voltak. Pálhegyi Ferenc szolgálatkészsége és empátiája sokakat megszólított, a lelkészek is ajánlották gyülekezeteikben ezeket az alkalmakat. Országszerte hívták meg a gondozó szolgálat munkatársait előadásokat tartani a gyülekezetekbe. Sokan a házaspári hét után döntöttek úgy, hogy Isten előtt is fogadalmat tesznek egymásnak, mert korábban csak polgári esküvőjük volt. Több házaspár később munkatársként is velük maradt. Így alakult meg a Bibliai Házassággondzó Szolgálat. Lívia néni és Feri bácsi huszonöt éven át végezték a szolgálat vezetését, amelyet aztán a Nemeskéri házaspárnak, Pálnak és Évának adtak át. Megtapasztalták mindnyájan a gyülekezetek jelentőségét a hitéletben, mert az eklézsiákban csoda történik, amikor az egyéni áldások összejönnek. Ilyen szokott lenni a házaspári csendeshét is, amelyet a mai napig minden évben megtart a Bibliai Házassággondozó Szolgálat.

Lívia néni megemlítette, hogy a jegygyűrűjükbe egy biblia idézet volt vésve: „Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.” (1János 3,23) – Házasságunkban és a szolgálatunkban már együtt, örömmel figyeltünk a kegyelemes Isten minden útmutatására, és még együtt adhattunk hálát az egész megtett közös utunkért. Sokáig azt gondoltam, hogy az Istennel való kapcsolat abból áll: az ember feltárja a kéréseit, és a gondviselő Isten teljesíti. De megtanultam, hogy a világmindenség Ura nem azért van, hogy a kéréseimet teljesítse. Nem én diktálok, hanem Ő parancsol nekem. A kegyelem ezért is annyira fontos az életemben. Mióta a férjemet magához vette az Úr, azóta is csodálom azt a kegyelmet, amellyel körülvesz engem, és a mai napig is ad szolgálatokat, így már hálával a szívemben ébredek fel minden reggel – fűzte hozzá. Lívia néni hetente kétszer tart áhítatot abban az idősotthonban, ahol él, és amelyet az Úr ajándékának tekint. Véleménye szerint ez az egyházi intézmény ideális és élhető hely, csodálatos hegyekre nyílik kilátás, kertes, a fenyőfák tűlevelei szőnyeget alkotnak, amelyen elsétálhatnak a közeli templomba, ahol a gyertya fénye jelképezi a Szentlélek jelenlétét.