Valamennyi művészet mélyén teológiai üzeneteket vél felfedezni, volt a Kálvin téri gyülekezet lelkésze, a keresztyén esztétika országos tudora és tanára, mindemellett animációsfilm-rendezőként olyan alkotásokon dolgozott, mint a Doktor Bubó, a Jankovics Marcell-féle János vitéz vagy az Oscar-díjas kisfilm, A légy. Békési Sándor teológussal, animációsfilm-művésszel a név nélküli alkotásról, az imádságos művészetekről, a tehetség kötelezettségéről és egy befejezetlenül maradt Leonardo-mesterműről beszélgettünk.
Mikor találkozott munkásságában a vallás és a művészet?
Ha jól belegondolok, számomra mindig is összetartozott, csak a kettő viszonyának gazdagsága növekedett az idők során. Már konfirmációs időszakomból, a középiskolából, majd a főiskoláról is vannak felejthetetlen emlékeim, amikor művészeti élmények a keresztyénségen keresztül váltak teljes értékűvé a szememben. Teológusként már ez állt érdeklődésem középpontjában. A doktori értekezésemet teológiai esztétikából írtam, a teremtést, a megváltást és a megszentelődést szerettem volna az esztétika kapuján át megközelíteni. Ezáltal számomra annyira összekapcsolódott a teológia és a művészet, hogy azóta a szekularizálódott, de valódi esztétikai élményt nyújtó művészet legmélyén is teológiai üzeneteket vélek felfedezni.
Így van ez a XXI. század művészeti termésével is?
Nem kell a műalkotásnak bibliai történeti témát választania ahhoz, hogy teológiai vagy etikai üzenetet hordozzon. A művészetet mégiscsak az ember alkotja, márpedig az ember Isten képmása, nem bújhat ki a saját bőréből, ateista gondolkodása ellenére sem. Az emberi kísértés, bűn, csalódás, fájdalom, segítségért kiáltás, felszabadulás mindannyiunkban közös, megélésük az egyetemes ősdrámával, a krisztusi úttal egybevágó még akkor is, ha valaki nem így nézi. Gondoljunk arra, hogy az igazán szekularizált XX. század milyen nagyszerű műveket hozott létre hagyományos és új műfajokban egyaránt. Az alkotó művész az őt megszólító Lélek hangszere, nem maga találja ki, hogy mit csinál, hanem különleges érzékével rátalál. Művészi személyiségének karakterét és témáját ugyan meghatározza saját kora, habitusa, neveltetése, társadalmi helyzete, perspektívája, de művészete lényegét, ihletettségét Isten ajándékozza neki – akár elismeri ezt, akár nem.
Életében a teológia, az oktatás, a lelkészi szolgálat és a művészi ambíció egy tőről fakad. Isten irányába való elmélyülés?
Igen, az egyetlen dolog, ami igazán érdekel: Isten műve a teremtésben, a történelemben, a kultúrában és a művészetben, vagyis az emberben. Isten mélységet és magasságot bejárt csudálatos tette rajtunk kívül és bennünk. Ebben benne van élet és halál, lét és nemlét, szeretet és gyűlölet, az igazság és jóság titkának Isten általi kijelentése, amelyet gyönyörűség kutatni, akár a Szentírásból, a nagy teológusok műveiből, írók és művészek alkotásaiból, akár kortársaink tanúságtételéből. A célom az, hogy ebből a gazdagságból át tudjak adni valamit tanításban, irodalomban vagy alkotásokban.
Számomra ez fontos gondolat. Nem azért alkotni, hogy nagynevű művészekké váljunk, hanem hogy nyitott szemmel járjunk a világban, és teljesebb emberekké legyünk a művészetek által.
Liszt Ferenc a romantika zsenikultuszával nem értett egyet, Paganini népszerűséget hajszoló virtuozitása pedig kimondottan taszította, pedig ő maga is egyedülálló virtuóz volt. A „nemesség kötelez” erkölcsi követelményét Liszt átfordította a művészi tehetség birtokosai felé: „Génie oblige!” Avagy: „A tehetség kötelez!” A művész nem önmaga dicsőségéért kapta Istentől a tehetségét, hanem hogy műveivel az embertársait szolgálja. A reneszánsznál korábbról egyáltalán nem, vagy csak elvétve ismerjük az alkotók neveit, mert egyszerű mesterekként nem a maguk, hanem az Isten dicsőségére végezték munkájukat. Nem vitás, hogy a művészeknek ma már szükségük van reklámra, hogy felfigyeljenek munkásságukra. Ezzel szemben a lemondásra kész, természetes művészi tevékenység megelégszik a belső emigrációval, és örömét leli abban, hogy alkothat vagy előadhat minden érdek vagy érvényesülés nélkül. Mint az énekesmadár hajnalhasadtakor, vagy ahogy Balassi Bálint írja: „Sibi canit et musis.” Azaz: „Magának és a múzsáknak énekel.”
Akárcsak Rófusz Ferenc 1981-ben bemutatott A légy című Oscar-díjas rövidfilmjén, a 2021-ben megjelent Az utolsó vacsora című festményfilmen is együtt dolgozott Békési Sándor az alkotóval.
Érthetjük az imádságot is művészetnek?
A személyes imádság, amelyet magában, esetleg könnyáztatva rebeg el vagy kiált az ember az Isten felé, nem művészet, annál sokkal intimebb kapcsolat a Teremtő és teremtmény között. Csak kettőjükre tartozik. De abban a pillanatban, hogy nyilvánosságra kerül egy közösség saját imádságaként, művészetté, poézissé lesz vagy kell lennie. Dallammal énekelve kétszeres imádsággá válik – ahogy Augustinus mondja. Az Ószövetség zsoltároskönyve imádság, ugyanakkor a legmagasabb szintű poézis. Ambrosius himnuszai imádságok, egyúttal csodálatos költemények is. Szenczi Molnár Albert zsoltárjainak dallama művészet, a nagy teológusok, például Augustinus, Aquinói Tamás, Dietrich Bonhoeffer művei is saját nyelven kifejezett imádságok, egyben irodalom is a legjavából. Fordítva is igaz. A magyar költészet gyöngyszemei mind-mind imádságok, gondoljunk csak az Ómagyar Mária-siralomtól Balassi Bálint zsoltárparafrázisain, Kölcsey Ferenc Himnuszán és Tompa Mihály Olajágán át Ady, Babits vagy Reményik ide vonatkozó verseire.
Leonardo da Vinci mondja Az utolsó vacsora című képről (amely festményfilmjének forgatókönyvét ön írta), hogy szándékosan nem fejezte be a Krisztus-arcot, hiszen nem állíthatja, hogy utolérhetné annak eredendő valóságát. Tökéletes befejezetlenség?
Érdekes szóösszetétel. Mi is az a tökéletesség, amelyet Jézus parancsba adott az övéinek? Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok! Az Újszövetség görög nyelvén ez a teleiosz, amelyben ott rejtőzik a telosz, magyarul a ’cél’ jelentése. Vagyis a tökéletes nem az, aki hibátlan, hanem aki végcélirányos életet él, aki a mennyek országára tekintve éli töredelmes földi életét. Ez az élet mindaddig befejezetlen, amíg végig nem futja a pályát a mennyek országáig, ahol Krisztusban kiegészül és beteljesedik. Ezt a gondolatot átemelve az esztétika területére azt mondhatjuk, hogy a művészet ábrázolása mindig töredékes marad azzal együtt, hogy lényegében mégiscsak teleiosz, vagyis végcélirányos, hiszen a művészi élményen keresztül az Isten szépségére utal. Általa ismeri fel az ember önmagát, ami az igazi művészet egyik kritériuma. A művészetben a befejezetlenség és a torzó mindig több a teljes ki- és megmunkálásnál, mert a befogadó fantáziájának szabadsága nyílik arra, hogy kiegészítse a hiányokat mint alkotótárs. Leonardo jól tudta, hogy ha nem fejezi be és nem konkretizálja a maga elképzelése nyomán a Krisztus-arcot, a néző belső látásának kiegészítésében maga az isteni Lélek festi meg a Megváltó igazi arcát.
A 2021-es festményfilm egy fontos motívuma a Leonardo-kép lemállása és végül szétesése, ami utal a kor szekularizációjára, a keresztyén értékek mellőzésére. Milyen tendenciákat lát ezzel kapcsolatban?
Az utolsó vacsora című animációs film valóban arra utalt, hogy éppen azt az időt éljük, amelyben a keresztyén hitvallás és világértelmezés az élet minden területén veszélyeztetve van. Azonban nem kell kétségbe esni: a történelem megtanított bennünket arra, hogy a megvetett és elvetett magból sarjad ki az új élet. Volt már ilyen. Amikor például Augustinus, Hippo püspöke azzal a tapasztalattal hunyta le szemét, hogy vandálok dúlják szét Róma után a keresztyén Észak-Afrikát is, talán nem gondolta, hogy félezer év múlva éppen az ő teológiai munkásságára épülő keresztyén kultúra kezd kisarjadni egész Európában. Mindenesetre az egyetemes egyház nem e világból való, ha a történelem során gyülekezeteiben visszaszorult, kicsi vagy töredékes, akkor is teleiosz, tökéletes marad, vagyis végcélirányos hűséggel tekint a mennyek országa felé, bízva Isten kegyelmében.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!