Gyerekkoromban a parókia- és a templomkert ontották a gyümölcsöt: alma, körte, szilva, szőlő, málna, eper. Azóta is hiába keresem az ízüket... Amikor az érés tetőzött, édesanyánk összeválogatott egy-egy szakajtóra valót a legszebbekből, és átküldött vele bennünket a szomszédokhoz, elszalajtott a jó embereinkhez, a kis gyülekezet egyedülálló tagjaihoz vagy éppen sokgyerekes családjaihoz, ahogyan azt az ő számon tartó szeretete diktálta. Alig volt nap, amikor ne kellett volna ilyenfajta küldetést teljesítenünk. Egy kosár gyümölcs, egy kosár jóság, egy kosár szeretet valakinek, aki ott volt a gondolatában, a szívében.
A galatákhoz írott levélben említett Lélek gyümölcseiről (Gal 5,22–23a) jut eszembe ez a régi életkép, ahol együtt van, egy kosárban – egy szőlőfürtön, mint kilenc szőlőszem – a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
Pál apostol onnan érkezik meg ide, hogy előtte sorra veszi azt a terhes készletet, amely, kezdettől fogva a miénk. Egészen pontosan az édenkerti gyümölcsevés óta, amikor elkezdődött a bűntől meghatározott időszámítás. Jézus is a bűn belül levő, a szívet kitöltő negatív tartalmáról beszél (Mk 7,21–23), amelynek tételei nem kívülről kerültek oda, hiszen mindig is ott voltak a gonosz gondolatokkal kezdődően az esztelenségig. Mindebből soha, senkinek nem kell utánpótlás, mert a meglevőkkel is alig bír, hiszen minden vágyuk, hogy elszabadulva, mint vágtázó lovak kiélhessék vadságukat. Egy egész életprogram kevés ahhoz, hogy kötőféken tartsuk őket.
Pál ezekkel szemben kínálja azt a bizonyos kosár gyümölcsöt. Elmondja róla, hogy az embert legmélyebben ismerő Jézus Krisztusnak és az embert megmérhetetlen szeretetével újjáteremtő mennyei Atyánknak a Lelke válogatta össze és hozza azt a tele kosarat. Nála jobban senki nem tudja hiányainkat. Hogy amink van, az takargatnivaló, attól csak szégyenben maradunk, hogy az mennyire árt, mérgez minket és másokat. Amikor ránk világít, nyilvánvalóvá lesz, hogy a megváltás nem látszik meg rajtunk, az isteni oldalról nem került át szinte semmi az emberi oldalra. Az a fal még mindig tartja magát. Egyedül ő tud áthatolni rajta, és amit hoz, annak megtermésére – hiába gyümölcsök – az ember képtelen. Ajándékba kapottak ezek, és nincs, ami gazdagabbá tenne, mint amikor az is elmondható róluk, hogy megjelentek az életünkben. Mert ahol jelen vannak, ott élet kezdődik: kiegyenlített, rendezett, rendben levő, Lélek által vezetett élet.
Akik eljutnak idáig, megértik, hogy még a beoltott vesszőknek sincs nagyobb becsületük, mint hordozni és kínálni a szőlőtőkétől kapott fürtöket. Sőt, tapasztalni fogják, hogy többletük, fölöslegük van, és azt fogják érezni, hogy valamiféle belső kényszer mozdítja őket ebből a kapott gyümölcsből vinni, adni másoknak.
Végül a bevezető történethez még valami. Nem emlékszem, hogy lett volna valaki, aki – miután megörvendeztettük az átadott ajándékkal – üres kézzel engedett volna el. Mindig ugyanolyan tele szakajtóval érkeztünk haza, mint amilyennel elindultunk. Gyakran még a gyümölcsféle is ugyanaz volt, csak egy másik fajtájából. Ha vérbélű körtét vittünk, árpával érő körte volt a válasz, a duránci szilvára ringló vagy néhány tojás, egy sütetre való dió, ki mivel gondolta azt viszonozni. Vagyis a jóság jóságot ébresztett, az örömszerzésre örömadás volt a válasz, az ajándékozás gesztusa példaadássá lett, válaszhang, visszhang született.
Igen, a Lélektől kapott gyümölcs továbbadva is megmarad Lélektől valónak, és a mögötte lévő erő képes azt megtöbbszörözni. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy Urunk számít ránk, és Lelke által használni akar minket, mert sokan várják ma is, hogy gyümölcseit hordozó és kínáló szolgálatunk megtalálja őket.
Pünkösd van. A teremtő, megújító, bátorító Lélek a miénk, hogy mi – a tőle kapott gyümölcsökkel követségében járva – az övéi lehessünk.
Szűcs Endre
A szerző dédesi és bántapolcsányi református lelkipásztor, a zsinati kommunikációs bizottság tagja. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja pünkösdi számában.