A legendabúvár és sétaújító szociálpolitikus

A káros szenvedélyek vajon transzformálhatók – s miképp – hasznos kedvtelésekké? Kérdem ezt a szociálpedagógustól, aki évtizedes tapasztalatot szerzett szenvedélybetegek lelki-szellemi gondozásában, és faggatom erről egyúttal a szellemi hagyományok ápolásának nemes szenvedélyével élő helytörténészt.

Amikor az alapdiplomám megszerzéséhez szükséges gyakorlatot teljesítettem, rábukkantam egy mondatra: „Ha segíteni szeretnél egy függőnek, kínálj neki jobbat a függésének tárgyánál.” Ez a gondolat azóta is kíséri a szakmai munkámat. Mint minden társadalmi folyamatra, az egyén életére és annak elakadásaira, megküzdési képességére, avagy hiányára komplex módon szükséges tekintenünk. A munkám során látott rengeteg eset, a sok-sok küzdelmes életút kísérése, támogatása rám mint segítőre is jelentős hatást gyakorolt. Megismertem az anonim közösségek működését is, valamint a lelki béke imáját. Ez továbbra is nap mint nap vezeti életemet, 2020-ban váltottam ugyanis szakmai területet: a gyermekvédelemben igyekszem a rám talált feladatokat elvégezni.

Tősgyökeres debreceni, refis diákévei óta körülölelte az ősi alma mater, a Debreceni Református Kollégium hagyományvilága, a kálvinista Róma gazdag művészeti élete. Milyen tényezők alakították művelődési érdeklődését, amelynek egyik fő része a kultúrhistória iránti mély vonzalma?

A sétákon, a különböző előadásokon mindig hivatkozom a nekem adatott családi örökségre. Gyerekkoromban még anekdotázó, nagy névnapokat és egyéb ünnepeket tartó közösség vett körül, ez is formálta az utamat, értékrendemet. A baráti kapcsolataim nagyrészt a cserkészközösségből szerveződtek. A cselekedve tanulás pedagógiája a világ minél jobb megismerésére ösztönzött. Elévülhetetlen az iskoláim személyiségformáló hatása, közöttük a Refié: itt megismerkedhettem a számomra fontos irodalom, néprajz és művészet mainstream képviselőivel és azok tudományos értelmezése mellett a kevésbé ismert, mégis inspiráló alkotókkal, írókkal, kutatókkal.

Grafikusként több kiadványban és kiállításon is megcsillogtatta képességeit. 2012-ben indult a debreceni témájú képes levelezőlapjainak, kézműves munkáinak sorozata. Ez ihlette kezdeményezését, az Alföldi „szellemes” városjárás programot: túravezető is lett. A 2017-ben kezdődött rendezvényt évente minimum egy másik sétafajta követte. Az ismeretterjesztés mellett mi volt ezek fő célja? Mekkora érdeklődés kísérte?

Már a képeslapsorozat elindításával is célom volt az érdeklődő (nem csak) debreceni polgárok figyelmének felhívása a minket körülvevő kincsekre, és nézőpontjuk formálása – nem véletlenül lett egyik előadásom címe Néző-pontok. Ez részben a pedagógusi életfelfogásomból is eredt. Már ekkor körvonalazódott egy túra terve is, de szerettem volna, ha professzionális kezekbe kerül. Végül nekem kellett beugranom a túravezetői szerepkörbe. Nem bántam meg! A séták pedig – talán a létrejött társadalmi igény és a téma szokatlansága miatt – akkora népszerűségnek örvendenek, hogy – elnézést a szerénytelenségért – sétaforradalmat indítottak el Debrecenben.

Otthonában mintegy kétszáz helyi vonatkozású könyv található. Ezek sorát szerzőként is gyarapította: a legendáskötetet követte az idei könyvhéten bemutatott Debreceni diák dalos- és anekdotakönyv, a helyi hagyományőrzés egyik új, tartalmas, gyönyörű kivitelű lenyomata. Megítélése szerint lehet majd ezt folytatni, más helyi művelődési területekre kiterjesztve?

További kutatásokra érdemes a téma, ám ezt – úgy érzem – a következő generációkra bízom… A már munkaasztalon lévő, ismét a feleségemmel közös kötet szervezése elkezdődött azzal, hogy idén megkaptam Debrecen Város Alkotói Ösztöndíját. Ennek részeként alternatív Debrecen-útikönyvet jelentetünk meg, amely tartalmazza majd az elmúlt évek kutatásait, túraútvonalait, a város felfedezésének egy lehetséges módját.

A daloskönyv is tanújele annak, hogy helytörténészként baráti társaságával közös szívügye a debreceni diákhagyományok életben tartása. Különös tekintettel a symposion tradíciójára, amely Csokonai idejéig nyúlik vissza: gyakran járt ő a Nagyerdőre, játszva tanítani diákjait, kötetlen körülmények között, borozgatva és pipázva is velük. S egykor symposionokat, conviviumokat, azaz kvaterkázó, közös étkezéses diákesteket tartottak a debreceniek. Feléleszthető a harmadik évezredben ez a tradíció?

Több mint tíz éve újra él a symposion hagyománya, és sikerült felhívnunk rá a figyelmet. A baráti társaságommal – amelyet a cserkészélet és a Csokonaiékkal rokon pedagógiai módszer, a játszva tanulás is összekapcsol – megszerkesztettem a diáklakomák szervezési ötlettárát: ez a daloskönyv mellékletében olvasható. Ám ha a kutatás kezdetén megfogalmazott gondolatokra, tervekre visszatekintek, úgy érzem, van még hova fejlődni. Annak ellenére, hogy az alföldi ember szereti a körülményességet, és e hagyományok ápolása ékessége lenne Debrecennek, a város (felső)oktatási intézményei eddig nem tettek jelentős lépést abba az irányba, hogy még inkább egyedi, jellegzetes és igazán tartalmas legyen a „debreceni diáklét” – az általunk feltárt, eredeti jelentése szerint. A könyv megjelenése remélhetőleg áttörést hoz majd; körvonalazódik ennek lehetősége. Itt is megjelenik a lelki béke imájának egyik üzenete: elfogadjam, mi az, amin nem tudok változtatni, és mi az, amin igen.

Legendakutatóként megálmodója, alkotója a City-Legends.Com művészeti projektnek. Ez egyben a „városi legendák – legendás városok” értékkettősségét kifejező internetes honlap. Máris tág a köre, a hely szellemének megismerése Debrecenen kívül Miskolcra és a fővárosra is kiterjed. Mi a projekt fő küldetése? Van, lehet elegendő követőjük?

A projekt alapja a vizuális megjelenítés, jómagam elsősorban grafikusként-pedagógusként szerveztem meg a vállalkozást. A kezdeti célok komplex művészeti projektté álltak össze. Ez különböző művészeti területeket (képző-, építő-, valamint Horogné Szatmári Alexandra által a fotóművészet) ölel fel, továbbá több tudományterület (társadalom, történelem, irodalom, jog stb.) eredményeit építi be. És valóban, Debrecenen kívülre is tekintünk. A művészeti irányultságból fakadóan különböző érzésekre, élményekre reflektálunk alkotóként – ez túlmutat a közismert városjáró tevékenységünkön. Korábbi életszakaszaim egyikében nekem is fontosak voltak a számok, de – többek között a függőségben szenvedőktől – megtanultam: a mennyiséget előbb-utóbb el kell engedni. Többet ér egy jó beszélgetés, mint tíz lájk.

Felesége, Horogné Szatmári Alexandra – aki idén januárban adott életet gyermeküknek, Elizának – a munkában is társa. Együtt koordinálják a City-Legends.Com művészeti projekt „missziós tevékenységét”, közös kötetük az Alföldi „szellemes” históriák, avagy képtelenségek képes gyűjteménye. Olyan sokszínű tevékenységet végző alkotóknak, mint önök, bizonyára nem könnyű egyeztetniük a munkát és a családi életet.

Eliza érkezéséig valóban más minőségű életvitel volt domináns, azóta sok minden átértékelődött, és folyamatosan formálódunk. Kislányunk születésével többek lettünk, csodálatos érzés családdá válni! Egyelőre tanuljuk az új élethelyzeteket, sok minden kialakulóban van. Érzésem szerint eddig is teljesen kiegészítettük egymást a feleségemmel. Példa erre egy korábbi eset: a szakmai nézetkülönbségek mindig előrébb vitték a projektet – az első közös könyvünk is egy ilyen együtt gondolkodás eredménye.

Legendáskönyvük, a közösségi finanszírozású, ön által gazdagon illusztrált kötet lapjain történelem és hiedelem, misztikum karöltve jár, megragadva Debrecen miliőjét, hangulatát is, emlékeztetve Jókai A debreceni lunátikusára vagy a Hatvani István életét megelevenítő A magyar Faustjára.

Az említett több nézőpontúság eredménye változatos műfajú könyv lett: egyszerre képeskönyv, mesék felnőtteknek, útikönyv, és ajánlunk benne további, tanulmányozásra érdemes kiadványokat. Nemrég kezembe kerültek Móricz Pál (1870–1936) író, újságíró méltatlanul elfeledett gyűjteményei. Különlegesen érdekes és színes történeteket jegyzett fel az alföldi és a debreceni emberek életéről: betyárok, szellemjárta házak, tudós orvosok világa ez. Másként tekintek elbeszélései után például a böszörményi országútra – itt gyakran járok én is –; Móricz megörökíti a századforduló országúti világát, az akkori Debrecen panorámáját és egy megmosolyogtató szekérverseny történetét. Egy másik kötet, amely új, ismeretlen aspektusba helyezi szűkebb pátriánkat, a Délibáb című zsidó legendáskönyv.

Javaslatára tavaly a Debreceni Értéktárba bekerültek a debreceni diákszokások, különös tekintettel a symposion hagyományára, továbbá Debrecen város legendakincse mint szellemi kulturális örökség és a City-Legends.Com tevékenysége, amelynek szerves része az Alföldi városjárások nevű sorozat. A nagy értékekkel szokott ez megtörténni! Gondolom tehát, úgy érzi, jelentős megbecsülése ez hozzáértő, egyszersmind lelkes tevékenységüknek.

Ha viccesen nézem, jó ott lenni a csikóbőrös kulacs mellett! És természetesen öröm látni, hogy az ügyünk felkeltette az érdeklődést, és egyre többek számára fontos a helyi értékek védelme, a hagyományunk átörökítése a további generációknak. Gyakran eszembe jut – ösztönzőleg, magunkkal kapcsolatosan is – egy festőművésztől való gondolat: a képzőművészet gyakorlása olyan, mint a gőzmozdony működése. Lassan lehet felfűteni, lassan indul be, de ha egyszer sikerül, nem lehet leállítani.

Az anekdotakutató maga is válhat olykor ilyen műfajba sorolható történet alanyává… A sajtóban is említette egy – utólag jelképesnek is tekinthető – esetét: éppen egy jeles hagyománykutató volt az, aki egyszer, igaz, akaratlanul, megállította a híres Csonkatemplom óráját.

A történet számomra azt szimbolizálja, hogyan születnek egy gondolatból tettek. Vagy – nagy szavakkal – azt, hogyan válunk mi is a közösség, a város történetének alakítóivá. Érettségi után néprajz szakra akartam bekerülni a Debreceni Egyetemre, de néhány pont hiányzott a sikerhez. Kalandos év vette kezdetét: a cserkészetnek köszönhetően bekapcsolódtam a kistemplomi gyülekezet életébe. Felajánlották, legyek harangozó-egyházfi a Kistemplomban. Egyik este két barátommal felmentünk a toronyba. Mondtam nekik, vigyázzanak, mert a lábunk előtt futnak végig az óraszerkezet vasrúdjai. Érdekes, ekkor jutott először eszembe, hogy ezt meg kellene mutatni a nagyközönségnek is, innen a legszebb a kilátás a városra. Így lett a templom később az első városjárás egyik kulcshelyszíne. Lefelé jövet véletlenül belerúgtam egy vasrúdba, s az kijött a helyéről. Gyorsan visszadugtam, gondoltam, a probléma megoldva. Másnap szabadságon voltam, de csörgött a telefonom, a lelkész hívott. Azt kérdezte, hogy előző nap voltunk-e a templom tornyában. Hozzátette: azért érdeklődik, mert ott vannak a Debrecen Televíziótól, s nyilatkoznia kell, miért nem jár a Kistemplom órája…