A látható és a láthatatlan egyház

Az egyház meghatározásának nehézsége a kifejezés többféle értelménél kezdődik. Jelentheti például a Jézust követők világközösségét, Krisztus teste teljességét. A leginkább mégis valamilyen sajátosság alapján elkülöníthető keresztyén felekezetre, például a református egyházra használjuk. Az igazi nehézséget azonban az okozza, hogy az egyházról való beszédet is áthatja az a gyakorlatorientált megközelítés, amely kultúránk materialista világnézeti alapjából következik. Az egyház teológiai lényege és célja helyett az került a középpontba, hogy mit csinál az egyház. A teológiai megértés háttérbe szorul, és a gyakorlati szempontok határozzák meg a tartalmat. Ezért a bibliai tanítás változatlan lényege és az annak való megfelelés helyett sokan az egyházat is mozgásban levő, változó közösségként szemlélik, beleértve az általa képviselt teológiai igazságok átalakulását is. Millard J. Erickson teológus megjegyzi, hogy ennek következtében az egyházat ma gyakran a teológia helyett más tudományágak, főként a társadalomtudományok és a történelemtudományok módszertanával tanulmányozzák, mintha a keresztyén egyház végső soron társadalmi intézmény lenne.

A keresztyén egyház bibliai önértelmezése szerint elsősorban isteni alapítású intézmény. Lényegét nem tevékenységének elemzéséből, hanem a Szentírásból kell meghatározni. Mivel az Újszövetségben Pál apostol használja a legtöbbet az egyház (küriakon, görög szó, jelentése: akik az Úr birtokában vagy tulajdonában vannak; eklészia, görög szó, jelentése: kihívottak) kifejezést, és írásai főként konkrét helyi gyülekezeteknek szólnak, ezért az általa leggyakrabban használt három bibliai képen keresztül nézzük meg az egyházat.

Isten népe. A kép Isten elsődleges kezdeményezését és kiválasztását hangsúlyozza. Az egyház azért létezik, mert Isten úgy döntött, hogy a hívőket az ő saját népévé teszi (2Kor 6,16). Az egyház ezért Istenhez tartozik, és Isten is hozzá. Az Ószövetségben Isten nem választ magának egy már létező népet, hanem „teremt” egyet. Kiválasztja Ábrahámot, aki Izráel népének ősatyja lett. Az Újszövetségben Isten népe kibővül, és az egyházon belül zsidókra és pogányokra is kiterjed (2Thessz 2,13). Ha egy közösséget Isten a saját népeként azonosít, annak következményei vannak. Gondoskodik róluk és védelmezi őket (5Móz 32,9–14), de elvárja, hogy egyedül hozzá legyenek hűségesek (Hós 2,1). Isten különleges jellel is megjelöli népét. Az Ótestamentumban a szövetség jele a körülmetélés, amely az Újszövetségben a keresztség lett. Isten a szentséget várja el népétől.

Krisztus teste. A kép szerint az egyház Krisztus tevékenységének elsődleges színtere, amely párhuzamba állítható a földi szolgálata idején az ő fizikai testével. Krisztus testeként az egyház Jézus megkezdett szolgálatát folytatja (Mt 28,19–20). Mindez az egyetemes egyházra (Ef 1,22–23) és a helyi gyülekezetekre (1Kor 12,27) egyaránt vonatkozik. Az egyház kapcsolatban áll Krisztussal. Mivel az üdvösség a Krisztussal való egyesülés eredménye, ezért Krisztus a feje ennek a testnek (Kol 1,18), amelynek az egyes hívők a tagjai. Mint a test feje, ő uralkodik az egyházon is (Kol 2,9–10). A kép az egyházat alkotó személyek közötti viszonyra is vonatkozik. A keresztyén hit nem magánügy, hanem a keresztyének a test tagjaiként összetartoznak. Ez különösen hangsúlyos egyházi szolgálat esetén, amelyhez Isten egyénileg ajándékokat ad (1Kor 12,12–27). A testnek ebben a felfogásában kölcsönösség van. Minden hívő bátorítja és építi a többieket, vagyis a test tagjainak egymás terheit kell hordozniuk (Gal 6,2), és helyre kell állítaniuk azokat, akiket bűnben találnak (Gal 6,1). A bűnös tagokkal való foglalkozás olykor szelíd helyreállítást jelent. Máskor viszont szükséges lehet a közösségből való tényleges kizárás (1Kor 5,13).

A Szentlélek temploma. A templom mint teológiai fogalom az a hely, ahol Istennel személyesen lehet találkozni. Ez az Ószövetségben a jeruzsálemi templom volt, de az Újszövetségben a Szentlélek kitöltetése után már a keresztyének élete lett (1Kor 6,19–20). A Szentlélek szentté és tisztává teszi az egyházat. A kép megmutatja, hogy az egyház belső lényege az Isten közvetlen jelenlétében való élet. Az egyházat kezdettől fogva – egészen Ádámtól – a Szentlélek népesíti be (1Kor 12,13), aki mind közösségileg (1Kor 3,16–17), mind pedig egyénileg (1Kor 6,19) jelen van. Az egyház léte, fennmaradása és növekedése elsősorban nem a keresztyének erőfeszítéseinek, hanem a Szentlélek munkájának következménye (Jn 16,8). A Lélek, mivel egy, egységet teremt a testben, vagyis az egyházban. Az egység nem egyformaság, hanem közös cél és cselekvés (ApCsel 4,32). A keresztyénekben lakó Lélek Jézus jelenlétének „eszköze” (Róm 8,9–10). Ehhez szükséges, hogy folyamatosan az emlékezetünkbe idézze az Úr tanítását (Jn 14,26), ami által elvezet bennünket a teljes igazságra (Jn 16,13). A Szentlélek ajándékaival látja el az egyházat, amely magában foglalja az egyes egyházi tisztségekre való elhívást és a különleges képességeket (1Kor 2,11).

A bibliai képek összefoglalásaként a keresztyén egyház a Kr. u. 325. évi niceai zsinat végzésében négy tulajdonságot hangsúlyoz önmagával kapcsolatban.

Egy. Létezik valódi egység az egyházban, amely átível a felekezeti határokon, és összeköti a történelem minden idejében valaha, jelenleg és később élő keresztyéneket. Ez az egység a Krisztushoz való tartozás (Jn 17,22–23).

Szent. Az egyház tagjait Isten maga választotta ki és hívta el. A szentségük megmutatkozik a bennük lakó Szentlélek által, illetve abban is, hogy Isten szent küldetését végzik (1Pt 1,15–16).

Egyetemes. Az egyház egyetemes, más szóval katolikus. Ez nem konkrét felekezetre vagy intézményre utal, hanem Jézus Krisztusnak arra az egy egyházára, amelybe minden nép, nemzet és törzs is beletartozik, átfogva az egész történelmet (Jel 7,9).

Apostoli. Jézus maga hívta el az apostolokat, és megbízta őket, hogy hirdessék és mondják el, amit hallottak, láttak és átéltek, a Jézus haláláról, feltámadásáról és annak jelentőségéről szóló evangéliumot. Kezdettől fogva ők Jézus hiteles tanúi, akik szavainak tekintélyén nyugszik az egyház lényege (Ef 1,20).

Mindez az Istentől eredő lényeg hogyan fedezhető fel egy-egy helyi gyülekezetben?

A lelkipásztorok és teológusok évszázadok óta a látható és a láthatatlan egyház kategóriáira támaszkodnak. A megkülönböztetés célja, hogy a jelenben lévő egyházakat és helyi gyülekezeteket ne csak emberi közösségként lássuk, hanem isteni eredetüket hangsúlyozzuk. Edward W. Klink teológus szerint „a látható egyház az az egyház, ahogyan mi látjuk, a láthatatlan pedig az, ahogyan Isten látja”. A látható egyház túlhangsúlyozása esetén a közösség fenntartja a jogot magának, hogy Isten kegyelmét közvetítse a bűnök megbocsájtásával. Az üdvösség elsődleges feltétele ekkor a fizikai közösséghez tartozás. Az utódlás kérdésében feltétel az apostolokkal való közvetlen történelmi összeköttetés. Az összeköttetés nélkül nincs egyház, nincs üdvösség és nincsenek keresztyének. A láthatatlan egyház túlzott kiemelése a súlypontot az egyén és Jézus belső kapcsolatára helyezi. A látható szervezet számukra jelentéktelen, mellékes, adott esetben káros. Megjelenik a struktúráktól és a „hivatásos” papságtól való idegenkedés. Az egyháztagság jelentősége minimálisra csökken.

A szélsőségek helyett a látható és a láthatatlan egyház megkülönböztetésére és a megfelelő közös használatra van szükségük. A kettős kategória célja, hogy segítsen a különféle korokban élő keresztyénnek meglátni Isten népének teljességét a saját történelmi korlátuk ellenére is. Kálvin ezért az egyház látható és láthatatlan kategóriáival olyan szemüveget kíván adni, amellyel nemcsak az egész egyházat láthatjuk (a láthatót, a jelenleg élő szenteket, és a láthatatlant, a világ kezdetétől fogva minden kiválasztottat), hanem a saját egyházunkat is, amely Isten igaz gyermekei mellett „keveredhet” képmutatókkal is. A búzáról és a konkolyról (Mt 13,24–43), illetve a juhokról és a kecskékről (Mt 25,31–46) szóló példázatok alátámasztják ezt a megkülönböztetést, amelyek a csalás lehetőségének elismeréséről, nem pedig az egyháztagság jelentőségének lealacsonyításáról szólnak. Ez a megkülönböztetés abban segít a keresztyéneknek, hogy foglalkozzanak a saját gyülekezetükben megtapasztalt képmutatással anélkül, hogy emiatt felhatalmazva éreznék magukat a gyülekezet elhagyására. Sőt, a gyakorlati haszon éppen abban van, hogy mindez egyesíti a helyi gyülekezetet az igaz egyházzal, nem pedig abban, hogy lehetővé tenne bármiféle elhatárolódást. Ezt az alkalmazását meg kell tanulnunk, hogy az egyházról alkotott elképzelésünk minél inkább megfeleljen annak a kézzelfogható egyháznak, amelyet láthatunk, amelybe járhatunk, amelyhez csatlakozhatunk. A keresztyéneknek ma talán minden korábbinál nagyobb szüksége van a helyben lévő és látható egyházra, a helyi gyülekezetre, amely a láthatatlan igaz egyház része.

A szerző a Balassagyarmati Református Egyházközség lelkipásztora.