„Nem a tudomány, hanem a nép szolgálatát választottam” – mondta a Széchenyi-díj átvétele után. Tudatos döntés volt ez a választás vagy inkább kényszer?
Mindkettő egyszerre. Amikor felmértem, hogy történészként mit írhatok meg a Kádár-rendszerben, rájöttem, hogy nyugodt lelkiismerettel csak nagyon keveset, így a kutatói pálya helyett inkább az oktatás és az ismeretterjesztés mellett döntöttem. Végül a rendszerváltás után azért tudományos munkáim is születtek, több mint tíz, elsősorban a dualizmus korszakával és a huszadik század első felének történetével foglalkozó kötet jelent meg a tollamból vagy a szerkesztésemben.
A nézők csak Tőkéczki és Takaróként emlegetik, hivatalosan Történelem és irodalom mindenkinek a címe annak a sorozatnak, amelyet az M5 tévécsatornán együtt vezetnek hivatali elődjével, Takaró Mihály korábbi dunamelléki főgondnokkal.
A szombat délutánonként sugárzott műsor célja a tudományos igényű, ugyanakkor szórakoztató ismeretterjesztés. Kevésbé ismert, tévedésektől, félreértésektől terhelt, továbbá az életünket máig meghatározó, esetleg évfordulós témakörök feldolgozására törekszünk. Már amennyire e célok huszonhat percben megvalósíthatók. Így szó volt az indulás óta eltelt hetekben az erdélyi szászoktól kezdve Klebelsbergen át Arany Jánosig sok mindenkiről, és természetesen a reformációval is foglalkozunk majd az év során, vagy egy másik évfordulós eseménnyel, az 1917-es oroszországi bolsevista puccsal, amelynek sikere sajnos jelentősen befolyásolta apáink és nagyapáink életét.
Ami azt illeti, eltérő közéleti-egyházi attitűdjük miatt aligha fogadtunk volna arra, hogy együtt vezetnek majd műsort a köztévén…
Bizonyos kérdésekben Mihálynak talán radikálisabb nézetei vannak, a műsorkészítés során azonban egyetértünk abban, hogy mit nem szabad beleszuszakolni ebbe a szűk félórába, és miről kell feltétlenül szót ejteni benne. És hát bevallom, bizonyos radikalizmusok nekem sincsenek ellenemre, csupán azt mondom, mindig meg kell vizsgálni, hogy adott helyzetben célravezető-e ezek hangsúlyozása. Mert ha nem, hagyni kell. Tény, hogy nem mi választottuk egymást, ám amikor megkérdezték, hogy hajlandók vagyunk-e együttműködni, nem láttuk semmi akadályát.
A rendszerváltás óta nagyjából évi száz előadást tart szerte a Kárpát-medencében, televíziós műsorokban és beszélgetésekben vesz részt. A nyolcvanas években hogyan zajlott az ismeretterjesztés?
Bár jóval ritkábban, de már akkor is jártam az országot. Ezek a szóban elmondott előadások valamivel szabadabb kereteket adtak, mint a folyóiratok és tanulmánykötetek szerkesztői. Persze így sem ártott vigyázni. Nem véletlen, hogy történészi tevékenységemet ebben az időszakban a kiegyezés korszakára, illetve a politikához kevésbé kapcsolódó sajtó- vagy neveléstörténeti témákra korlátoztam, és a két világháború közötti időszakkal kevésbé foglalkoztam.
A Kádár-korszak történetírásában azért a százötven évvel ezelőtt megkötött kiegyezés is furcsa megvilágítást kapott: a kommunisták a levert ötvenhatos forradalom után a Ferenc József-féle konszolidációhoz igyekeztek hasonlítani a magukét. Nyugtasson meg minket, hogy a kiegyezésnek nem ezt az enyhén szólva is több sebből vérző megközelítését népszerűsítette akkoriban!
Természetesen nem. Bár azt, hogy a kiegyezést én is reális kompromisszumként fogadtam el, sok függetlenségpárti, kurucos érzelmű ember nehezményezte. Ma már, a százötvenedik évfordulón sokkal összetettebb a kérdés megítélése. Egy biztos, mindenképpen foglalkoznunk kell vele, mert a függetlenségpártiak és a kiegyezéspártiak vitája a magyar történelem egészén végighúzódó, napjainkban is jelenlévő dilemma.
Általában azt róják fel Deákéknak, hogy lemondtak az önálló magyar külpolitikáról és hadseregről, Trianont készítve így elő. Kossuth úgynevezett Kasszandra-levelére hivatkoznak.
Kossuthnak ugyan igaza lett bő ötven év távlatában, de nem várható el a politikától, hogy ennyire hosszú távon gondolkodjon. A politikusoknak elsősorban rövid távú problémákat kell megoldaniuk. Deákéknak a szabadságharc bukása utáni helyzetben kellett a reálpolitikai adottságoknak megfelelően dönteniük. A trianoni fenyegetésre pedig majd az akkori politikusoknak kellett volna megfelelő választ adniuk. A kiegyezéspártiak tehát belátták: hiába győzött a magyar honvédsereg az osztrákok ellen, az európai nagyhatalmak úgy döntöttek, nincs szükség az önálló Magyarországra. A kiegyezés tehát európai kényszer volt. Megjegyzem, az egész történet tragikomédiája az, hogy bő fél évszázad múlva azok a nagyhatalmak verték szét az Osztrák–Magyar Monarchiát, amelyek annakidején megakadályozták a független Magyarország létrejöttét. És hogy elkerülhető lett volna-e Trianon, fenntartható lett volna-e hosszabb távon az Osztrák–Magyar Monarchia? Bizonyosan másképp alakult volna a sorsunk, ha az uralkodó Tisza Istvánra hallgat, és nem lép be a háborúba.
Ha a kiegyezés nem Trianont hozta, akkor mit hozott az ország és azon belül a reformátusság szempontjából?
Óriási gazdasági és társadalmi fejlődést, városiasodást, iparosodást, európaiasodást, egyszóval Magyarország megerősödését hozta. Ráadásul a magyarság évszázadok után ebben az időszakban került újra abszolút többségbe az országban. A reformátusság szempontjából azért volt különösen jelentős ez az időszak, mert az arányszámukon amúgy is túlmutató politikai részvételük még inkább megerősödött. Például Tisza Kálmán és Tisza István, illetve Bánffy Dezső miniszterelnök is református volt, összesen mintegy huszonöt évig, tehát nagyjából a dualizmus fele idejében kormányozták Magyarországot. De a reformátusok magas részvételi aránya jellemezte a tudományos és kulturális közéletet is. Ahogy a korabeli mondás is tartotta: a Magyar Tudományos Akadémia kálvinista kollégium, ahova a lutheránusokat kegyelemből, a katolikusokat irgalomból veszik fel.
Említette a Tiszákat. Pár hete megszületett a törvény, amelyben az állam a református egyháznak ajándékozza a református főnemesi família geszti kastélyát. Mit tudunk kezdeni a román határ mellett álló hatalmas épülettel? Újabb fenntartási nehézségekkel küszködő konferenciaközpont a már meglévők mellé?
Az ilyen adományozások mindig funkcióra szólnak. Az állammal folytatott előzetes egyeztetések szerint a Tiszák ősi fészke a református egyház népfőiskolai rendszerének zászlóshajója, a tiszántúli és a partiumi-erdélyi magyarság kapcsolatépítésének helye, sőt talán az utóbbi évtizedekben elhanyagolt magyar nemességkutatás központja is lehet. A hely szelleme, hagyománya, szimbolikája vonzerőt jelent, és határ menti elhelyezkedése is alkalmassá teszi e feladatok betöltésére, ily módon pedig a finanszírozása sem jelenthet gondot.
Valami elkerülhette a figyelmünket… Van a református egyháznak népfőiskolai hálózata?
Még nincs, de lesz.
Az amúgy is oktatással foglalkozó teológiák nem adhatnának bázist ehhez?
Éppen adhatnának, ahogy volt is valamikor, de nem véletlen, hogy a mintaként szolgáló német népfőiskolai hálózat is a lelkészképzéstől független oktatási rendszerként, önálló szálláshelyeken működik.
Kiket várnak majd a népfőiskolák?
Mai kifejezéssel élve felnőttképzés folyik az ilyen intézményekben. Nálunk azért különösen fontos a hálózat újjáélesztése, mert az elmúlt évtizedekben generációk maradtak ki a keresztyén kultúrából, e keretek között pedig világnézeti – etikai, filozófiai, történeti – képzésben lehet részesíteni az érdeklődőket.
Pár hete Kósa László azt nyilatkozta a Reformátusok Lapjának, hogy a múltfeltárás kérdésében öt éve biztatóbbnak látta a helyzetet, mint ma, és nem érti a megtorpanást. Ön a 2014 februárjában adott interjúnkban azt mondta, ha nem akarunk megcsinálni valamit, arra bizottságot kell szervezni, és akkor biztosan elsikkad az ügy. Mit gondol most?
Meggyőződésemmé vált, hogy a református egyházban – ahogy egyébként a többiben is – a múltfeltárásnak addig nem lesz lendülete, amíg ki nem hal az érintett generáció. Sokszor még az utódok – a fiak, de olykor még az unokák – sem szívesen szembesülnek a tényekkel. Ez pedig a nagyobb közösséget is megakadályozza abban, hogy szembesüljön végre a múltjával. Úgy vélem, ha a változások után nem történik meg azonnal a szembenézés, később egyre nehezebbé válik, legalábbis addig, amíg az érintettek közöttünk vannak. Attól tartok tehát, hogy kifutottunk az időből, és jó néhány évnek, talán évtizedeknek kell még eltelnie ahhoz, hogy a reformátusság őszintén feldolgozhassa ezt a sötét korszakot.
Ehhez történészek is kellenek. A Széchenyi-díj ez évi három református kitüntetettje közül kettő történész. Miként látja a református történetírás, az utánpótlás ügyét?
A régi nagy mesterek kihaltak, nemigen voltak, akiknek átadhatták volna a stafétabotot. Utolsó képviselőjük az 1994-ben elhunyt Benda Kálmán volt, aki nemcsak kiváló szakember volt, hanem intézményesen is kötődött az egyházhoz. Talán látszik az alagút vége, mintha kezdene kibontakozni valami, de a fiatalítás rögös út, legalább tíz esztendei megfeszített munkára van szükség ahhoz, hogy valaki szert tegyen a kutatási téma és a forrásanyag megfelelő szintű ismeretére.
Kiss Sándor, fotó: Dimény András
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. május 14-i számában.