A jóindulat kedvessé tesz

Minden jóindulat az Isten Krisztusban közölt jóindulatából fakad, aki sokféle gyarlóságunk és minden méltatlanságunk ellenére nem mond le rólunk, Isten irgalmából, amely a még mindig tartó kegyelmi időben is megnyilvánul. Ennek jele a mai nap felvirradta, minden feladatunk, bármily küzdelmes legyen is, és az Úr felhasznál bennünket, hogy ezt közvetítsük, és az Isten országát építsük ebben a világban. Minden betegségünkben és próbatételünkben ott van, mert ezzel formál, hitünket érleli az Úr. Megrendítő, mert ez a Biblia üzenetének szíve: Jézus Krisztus feltámadása, aki legyőzte a bűnt, a betegséget, a halált, a gonosz és a kárhozat hatalmát. Mi a saját erőnkből tehetetlenek vagyunk ezekkel az ártó hatalmakkal szemben. Ez a világ valódi problémája, az igazán nagy baj, amelyből tengernyi más bajunk fakad.

Az isteni jóindulat krisztusi örömhíre éppen az, hogy Isten hatalma segítségünkre siet tehetetlenségünkben. Károli Gáspár jó értelemnek fordítja ezt a kifejezést: „Jó értelem ad kedvességet…” Isten jóindulata, megtartó és megváltó szeretete valóban minden értelmet felülhalad (Fil 4,7), és csak az Isten Lelke által megvilágosított értelem képes ezt felfogni, befogadni, továbbadni.

Jézus Krisztus nélkül a szeretet meghidegül bennünk, ennek jele, hogy alig találunk jóindulatot, többnyire csak rosszat, amely ezerféle köntöst ölt magára ma is, mások baját kutató, azon kárörvendő, csámcsogó, segítséget nem nyújtó passzivitásban ugyanúgy, mint a lelketlen, paragrafusos hivatalnokoskodás embertelenségében. Jaj, még mi, lelkészek is hivatalnokokká sorvadhatunk! Ez robban konfliktusokban és mindent gátlástalanul pusztító háborúságban. És mennyi tapintatlanság, durvaság, agresszivitás terhel minket egyházban, világban, közéletben, kommunikációs csatornákon! Ezt nevezi az igevers második fele hűtlenségnek, hitetlenségnek, ami romlást hoz sokakra, de arra is, akiből fakad: „a hűtlenek útja saját romlásukat okozza”. Mindannyian elromlunk az Úr nélkül, minél nagyobb a jólét, annál inkább. Ez bibliai, teológiai értelemben azt jelenti, hogy elveszünk, kárt vall az életünk. Rettenetes ez az állapot, Isten azonban életet akar, és nem halált. Aki Krisztusban van, az – még ha ő maga is fáradt és kimerült éppen, vagy terheket hordoz – csakis jóindulatú lehet a körülötte élőkhöz, az időnkénti visszaélések ellenére is.

A krisztusi jóindulat egyik testet öltése a kedvesség. Az igaz ember tud így szólni és cselekedni (Péld 10,32). Hit nélkül azonban senki sem lehet kedves, sem Isten, sem az emberek előtt (Zsid 11,5). Mindez a másik ember felé irányuló krisztusi szerető figyelemben nyilvánul meg: fontos vagy, számítasz, látom benned az embert, van időm rád, hiszen én is ezt a rám mindenkor odafigyelő, megtartó, erőt és reménységet ajándékozó jóindulatot kapom az Úrtól. Adott helyzetben túl mer lépni a hivatalos formákon, hogy bátorítsa a másik embert. A kedvesség képviseli az isteni igazságot, de tapintatos szeretettel. Egészen apró megnyilvánulásokban is lehet az Úr szabadításának eszköze: egy bátorító mosoly is életet menthet.

Az ilyen ember a megoldást, a békességet keresi, miként Jákób szólt Ézsauhoz a kibékülésük előtt: „Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kedvesen fogadtál.” (1Móz 33,10) Igen, aki kedves, abban kiformálódik az Isten arca. Nem szójáték, ha azt mondjuk, hogy hitben járva soha nem lehetünk kedvetlenek, mert az ilyen ember csak magával foglalkozik, nem tud odafigyelni azokra sem, akiket az Isten rá bízott. A kedvesség széppé tesz, áldottá formál: „Legszebb vagy az emberek közt, kedves szavak áradnak ajkadról, meg is áld Isten örökre!” (Zsolt 45,3) De nehéz ez, hiszen elég nekünk a magunk baja, és mások annyiszor visszaélnek a kedvességünkkel! Jézus Krisztus követésében pedig nincs más út! Kedves illatú áldozat ez az Úr előtt (2Móz 29,41). Bizony, kedves annak érkezése, aki örömhírrel jön, békességet és szabadulást hirdet, vagyis aki Isten jóindulatának krisztusi követe ebben a világban (Ézs 52,7; Róm 10,15).