A református diakónia éles kérdéseiről szólt a Szociális gondoskodás – cselekvő keresztyénség című szekció a Reformátusok Szárszói Konferenciájának harmadik napján, amelyen Czibere Károly, a szakterületért korábban felelős államtitkár, Oláh István, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány kuratóriumi elnöke és Eperjesi Tamás, a Magyarországi Református Egyház Szeretetszolgálati Irodájának felzárkózási csoport vezetője osztotta meg tapasztalatait a hallgatósággal.
A diakóniai munka iránt elköteleződőknek mindig megvan a maguk története. Van, akit a nagymamája nyugdíjából az őrbottyáni otthonnak minden hónapban félretett adomány, mást külföldi ösztöndíj, megint mást az ökumenikus keretek között végzett börtönmissziós szolgálat vezetett az elesettek segítése és az ezzel járó váratlan helyzetek felé. Mindezek a nem várt nehézségek persze tanítanak is bennünket: ha például egy értelmi sérült kisfiú az áhítat közepén kiveszi a kezünkből a bibliánkat, azt jelezheti, hogy neki megfoghatóbban, ízlelhetőbben kell megjeleníteni Jézus Krisztust.
Hitelesség, befogadás, példamutatás
A beszélgetőtársak szerint a református szeretetszolgálati intézményeket az indíttatásuk különbözteti meg az államiaktól. Czibere Károly úgy fogalmazott: csak az evangélium tudja kiszakítani az embereket a nyomor ördögi köréből. „Az eddigi szekuláris megközelítés nem képes kezelni a kilátástalanságot, a feneketlen nyomort, nem tud perspektívát nyújtani a munkanélküli, alacsonyan képzett, függőségekkel küszködő embereknek. A szociálpolitika nem tud egyszerre reagálni ennyi mindenre – csak az evangélium képes megváltoztatni az egész életet” – mondta a szakember, aki a közösségbe integrálás, a gyülekezetek befogadókészségének fontosságát is hangsúlyozta. A sok nehézséggel küzdő, kiürülő, elvándorlás sújtotta vidékek helyzete is nagy terhet ró az egyházakra az állami feladatok ellátásában. „Egyre több a tennivaló, amihez egyre több szakembere, keresztyén szakemberre van szükség. Lelki segítséget kell adnunk a hozzánk fordulóknak, hogy elindulhassanak egy másik úton. Nem tehetjük meg, hogy mi is elfordulunk” – fogalmazott Eperjesi Tamás.
Imádkozzunk intézményeinkért!
A beszélgetést moderáló Gér András zsinati tanácsos felvetette, hogy a nyugat-európai keresztyén egyházi szociális intézményekben szigorú szabályozás vonatkozik a keresztyén identitásuk megjelenítésére: nem tehetik ki vallási jelképeiket, nem részesíthetik előnyben a keresztyén munkavállalókat. Magyarországon szintén nagyon vegyes a református diakóniai intézmények munkatársi és a kliensi köre a szocializmus öröksége és az utóbbi évek nagyarányú intézményátvételei miatt, amely sajátos feszültségeket hordoz magában. Az intézményátvételek számos kérdést vetnek fel, sok konfliktus forrásai lehetnek, ha nincsenek alaposan előkészítve – hangsúlyozta Czibere Károly, és hozzátette: éppen ezért nagyon fontos, hogy imádkozzunk az intézményeinkért. A közösség összehangolódásának a Cursillo is jó eszköze lehet – osztotta meg tapasztalatát Eperjesi Tamás. Mint mondta: „fontos, hogy közösségek alakuljanak, amelynek a tagjai hitet tudnak önteni egymásba.” Ilyen közösségként emelte ki az alig kétszáz fős Abaújvár református gyülekezetét, amelynek lelkészei, Tóth István és Tóth Viktória európai uniós forrásokat is bevonva példaadóan gondozzák egyedülálló örökségüket, műemlék templomukat. Munkásságukat 2015-ben Az év vidékfejlesztő közössége címmel ismerték el.
Kapcsolatban a gyülekezetekkel
Az egyházi intézmények a misszió eszközei is lehetnek – jelentette ki Oláh István debrecen-nagytemplomi lelkipásztor, aki tíz évig volt az Immánuel Otthon vezetője. Hozzátette: nagyon fontos, hogy a gyülekezet és annak intézménye kapcsolódjon egymáshoz, és ne spórolják meg az érzékenyítés nehéz munkáját egyik irányban sem.
Kezelni a feszültségeket
A diakóniai munka egyik legnagyobb dilemmája, mit kezdjünk azokkal, akik elutasítják a segítséget. Eperjesi Tamás úgy fogalmazott, a vidékfejlesztés népességmegtartó képességre koncentrál, pedig a népesség képességmegtartására is kell összpontosítani. „A legnehezebb helyzetben élőkön a legnehezebb segíteni, de nem fordulhatunk el. Már csak azért sem, mert a végeken sokszor már csak mi magunk vagyunk” – mondta a szakember, aki a hátrányos helyzetű régiókban dolgozó szociális munkások támogatására, megbecsülésére is felhívta a figyelmet. Ebben a kulcsfontosságú feladatban – a fórum résztvevőinek egybehangzó véleménye szerint – még van mit fejlődnie egyházi közösségeinknek, mert ha továbbra sem reagálunk például a segítő szakmában megjelenő bérfeszültségekre, „perceken belül a lelkipásztorok diakóniájáról fogunk beszélni”.
Megosztani a jó példát
„Valóban sok teherrel kell szembesülnie egy-egy lelkipásztornak. A teológián alapvetően igehirdetőnek készülünk, a gyülekezeti valóság azonban sokkal összetettebb. Debrecenben már kifejezetten koncentrálnak a romológiai ismeretekre is és az egyházkerületek is igyekeznek rendelkezni a bérkompenzációról. Volt lelkész, aki az üres templomról posztolt képet vasárnap. A huszonnegyedik órában vagyunk, muszáj lépéseket tennünk, jeleznünk kell, hallatnunk kell a hangunkat” – figyelmeztetett Oláh István. Czibere Károly a Károli Gáspár Református Egyetem szociálisvezető-képzésének szervezőjeként arra is emlékeztetett, hogy a vezetők képzése igenis jelentős feladat – kötelességünk megtanulni, hogyan motiválhatjuk a nehéz terepen dolgozó munkatársainkat az anyagi eszközökön kívül is.
Bagdán Zsuzsanna, fotó: Szarvas László