Ünnepeink közül a húsvét több évezredes múltra tekint vissza, gyökerei az ószövetségi páska ünnepben vannak. A húsvét volt az első keresztyén ünnep, elnevezése a magyar nyelvben a nagyböjt utáni húsevésre vonatkozik. A tartalma, hogy a keresztyén világ Krisztus feltámadására emlékezik, változatlan maradt, az időpontja azonban változó. Húsvét mozgó ünnep, a niceai zsinat (Kr. u. 325) határozta meg pontos időpontját: a tavaszi holdtölte után következő első vasárnap. Legkorábban március 22-én, legkésőbb április 25-én lehet húsvét. Így változik a böjti időszak kezdete is. Az ünnep előtti negyven nap a böjti időszak, Krisztus szenvedéseire való emlékezés kezdete.
Nagyböjt az óegyházban
Az advent a karácsonyra készíti fel lelkiekben az embert, a húsvétra pedig a nagyböjti időszak. A böjt bibliai eredetű, az ószövetségben és az újszövetségben is olvashatunk a böjtölés formáiról. Jézus is negyven napig böjtölt. A keresztyénséggel együtt jutott el hozzánk, a Kárpát-medencébe ez a szokás. Méltán kapta a nagyböjti elnevezést, mert ebben az időszakban Krisztus szenvedéseire emlékeztek elődeink.
A nagyböjt hamvazószerdától nagyszombatig tart. Hamvazószerdát korábban nevezték még böjtfogószerdának, szárazszerdának, aszalószerdának is. Az elnevezés onnan ered, hogy a templomban a mise után az elmúlt évi virágvasárnapi szentelt barka hamuját a pap megszentelte és keresztet rajzolt a hívek homlokára. Hiedelem is kapcsolódott ehhez, aki hamvaszkodik nem fog fájni a feje.
A lutheránus egyház a mai napig őrzi a hat nagyböjti vasárnap óegyházi neveit: Invocavit, Reminiscere, Oculi, Laetare, Iudica, Dominica palmarum.
A nagyböjti időszak a korai egyházban keresztelési előkészületnek számított. A katekhumenusok (felnőtt megkeresztelkedők) oktatásra jártak, mert fontos volt, hogy vallást tegyenek a feltámadt, élő Jézus Krisztusba vetett hitükről. Az ember átéli megszületését, a halál is tényként van jelen életében. A feltámadás, az örök élet a hit útja. Így a húsvét reggelén megkereszteltek a húsvéti hit bizonysága mellett tettek fogadalmat.
A református böjtről
A református ember megőrizte a böjti hagyományokat, de számára nem a külsőségek hangsúlyosak, hanem a belső, lelki felkészülés az ünnepekre. Természetes, hogy bizonyos tartózkodás van az evést és ivást illetően, de a lényeg az emlékezés a Megfeszített Úrra, az elmélyülés Krisztus követésében, a kereszt titokzatos világának a lélekben történő befogadása.
Nagypénteket református népünk is megtartotta szigorú böjti napnak. A böjti napokon tartózkodtak a hústól, a zsiradékoktól. Nyers- és aszalt gyümölcsöt, rántott levest, savanyú levest, főtt tésztát, főzelékféléket, mákos gubát, lepénykenyeret fogyasztottak. Ez vidékenként más és más volt a Kárpát-medencében.
Az év folyamán a református ember életében is voltak kisebb böjtök: heti böjti napok, különösen a péntek, de meg kell említenünk a negyedévenkénti háromnapos böjtöt is. Utóbbit már Bod Péter is említi, de kántorböjtnek is nevezik. Fontosak a fogadalmi böjtök, református népünk ma is gyakorolja ezt a formáját a lemondásnak, ahogy azt gyülekezeteink életéből is tudjuk. Református népünk hagyományában máig él, hogy az úrvacsoravétel napján nem eszik semmit, míg meg nem úrvacsorázott a gyülekezet közösségében.
A böjti időszak játék-hagyományaiban nem számított a vallási különbség. Egy-egy falu fiataljai együtt vettek részt hagyományaik megtartásában.
Hagyományos szokások, játékok a nagyböjti időszakban
A mancsozást csoportosan játszották, lányok és legények együtt. A játék eszközei botok és golyók voltak, a magasba dobott golyót kellett az ütővel eltalálni. A legények gyönyörű, cifra, díszített, faragott mancsozóbotokat készítettek. Turán kedvelt volt a kutyasutu. T alakú gerendából forgót készítettek, erre egy-egy legény ült, kettő forgatta, míg el nem szédültek.
A lányok rongy- vagy tehénszőr labdával labdáztak. A böjti lányjátékoknak két jellegzetes változata volt: a kanyargós vonulás és a karikázók. A lánykörtáncokra nem vonatkozott a tánctilalom a böjti időszakban. A karikázóknak számos változata fordult elő a Kárpát-medencében. Nyitra megyében a nagylányok együtt játszottak kisebb lányokkal. A játékot ulicskázásnak, hajujvárazásnak nevezték. Ezekben egykori avatórítusok továbbélését fedezhetjük fel. Ezeket a lánykörtánc énekeket Kodály Zoltán jegyezte le, az egyik így hangzott:
Hajujvár, mit keres hajujvári bíró bálták!
Innét, onnét, amonnét, az új várnak mellőle
Lányodat kéretjük!
Melyiket?
Szebbiket, keskeny magasabbikat,
Keskeny magasabbikat.
Kedvelt játék volt a pilikézés. Három guggoló lány körül énekelve, kanyargósan vonultak a lányok. Böjti vasárnapokon szokás volt a lányoknak végigvonulni a falun. Kapus játékot játszottak, átbújtak a feltartott kezek alatt. A szülők, nagyszülők a ház előtti padon ülve nézték, hallgatták játékukat. A fiúk kisérték őket, amikor a játékot befejezték, hazakísérték a lányokat.
Egyek és környékén szokásban volt a szederindázás. Lányok és legények egymás kezét fogták, úgy vonultak végig a falun. Az első pár feltartott keze alatt vonult át az egész sor és közben énekeltek:
Szederinda, levelinda
Bujj, bujj szitakéreg, rostakéreg,
Mindjárt hazaérek.
Nagyböjti szokás volt a sajbózás. A játék német eredetű, a Scheibe-korong szóból ered. Legények készítettek fakarikákat, ezeket hosszú botra tűzték, megtüzesítették, elrepítették és közben kiáltották, hogy kinek küldik. Ez a szokás most kezd újraéledni szatmári falvakban. Szatmár megyében Kaplonyban élt egy egyházi változata is a szokásnak, sajbózáskor egyházi énekeket énekeltek és a szentek neveit kiáltották.
Virágvasárnap
Virágvasárnappal kezdetét veszi a nagyhét. A 4. századtól szokásban van a keresztyén egyházban ez a böjti időszakban is kifejezetten örömteli nap. Krisztus bevonulása Jeruzsálembe királyvoltának ünneplése, ahogy ezt virágvasárnapi református énekeink is kifejezik.
A római katolikus egyház ezen a napon barkaszentelést végez. A szentelményeknek különleges szerepük, bajelhárító, gyógyító hatásuk van a néphit szerint. Virágvasárnaphoz két jellegzetes lányszokás kapcsolódott: A kiszejárás és a villőzés.
Kiszejárás / kiszehajtás / kiszijárás: A lányok menyecskeruhába öltöztettek egy szalmabábut, és végigvitték a falun, aztán levetkőztették, a szalmabábut pedig vízbe dobták vagy elégették. A kiszijáró csapat élén halad a kiszibabát vivő lány. A csapat körbejárva, énekelve kíséri a kiszibabát:
Haj ki kiszi, haj ki,
Jöjj be sódar Jancsi!
Megházasodott a garád,
Elvette a kapu fejfát!
A kiszi korpalisztből készült savanyú leves, amelyet böjtben szoktak enni. A kiszijárás a böjti időnek a lassankénti elmúltát ünnepli. A disznósódart emlegeti az ének, amit a sok savanyú leves után ismét lehet majd fogyasztani.
Villőzés: különböző nagyságú fagallyakat, ágacskákat felszalagoztak, feldíszítettek, a gallyakat vízbe tették, és mint a tavasz hírnökét köszöntötték. Áldó hatást tulajdonítottak neki. Előfordult, hogy festett tojásokkal díszítették. Ez a szokás ma is él református falvainkban, egészen húsvétig a lakásokban van a feldíszített zöld ág.
A kiszejárás és a villőzés változatait Kodály Zoltán és Manga János gyűjtéseiből ismerjük.
Önvizsgálat húsvét előtt
A nagyhét református gyülekezeteinkben az úrvacsorához való előkészület, az önvizsgálat, a lelki megtisztulás ideje. Nemcsak környezetünket kell kitakarítanunk, hanem lelkiekben is készülnünk kell az ünnepre.
Nagypéntek reggel, hajnalban szokás volt kimenni a folyókhoz megmosakodni. A bűntől való megtisztulás jelképe ez. Feketeségünkből tisztít meg a víz. A középkori egyházban zsinati rendelet szabályozta a gyónások számát: húsvét előtt, egy évben egyszer mindenkinek el kellett menni gyónni. Kálvin kevésnek tartotta az évi egyszeri bűnbánati alkalmat, hangsúlyozta a lelki önvizsgálat, bűnbánat gyakori fontosságát, különösen úrvacsora vétele előtt.
Nagyheti gyász
Jézus Krisztus szenvedésének és halálának eseményei mindenkor nagy hatással voltak református népünk hitéletére. Olyan szokások alakultak ki, melyek nyomai sok gyülekezetben ma is fellelhetők, például a nagypénteki gyász szokása, a bűnbánat megnyilvánulásai.
Nagypénteken és nagyszombaton gyászoltak gyülekezeti tagjaink. Már a nagyhétre sok gyülekezetben fekete terítővel borították le az úrasztalát, esetleg a szószéket, Mózes-széket – megmaradt úrasztali terítők és takarók sokasága bizonyítéka ennek. Ez a szokás ma is él sok református gyülekezetünkben, határon innen és határon túl.
Nagypénteken és nagyszombaton református gyülekezeti tagjaink a gyász színét öltötték magukra. Legtöbb helyen ez a fekete volt, de az Ormányságban, ahol a gyász jele a fehér, ott fehér ruhát, kendőt vettek fel az asszonyok.
Nagypéntek jelképei
Kakas: Református templomaink tetején a kakas emlékeztet a Krisztust megtagadó Péter alakjára. A kakas az ébrenlét és a bűnbánat fontosságát tárja elénk. A hűség, bűnbánatra való felhívás, a hit-és erkölcsi éberség, igazhitűség szimbóluma.
Pelikán: A protestáns egyházművészetben az egyik legelterjedtebb jelkép. Héber neve „hányó". A pelikánfiókák anyjuk begyének bőrzacskójából visszaöklendezett táplálékot esznek. A pelikán begyét pirosra is festik, mintha szíve vérével táplálná fiókáit. Jelképként Jézus Krisztus érettünk történt áldozatára utal.
Kereszt: A keresztyén vallás legfontosabb szimbóluma a kereszt. Krisztus halálára, a bűn fölötti győzelemre utal.
„Bűrharang″ és passió
A római katolikus templomokban nagypénteken és nagyszombaton nem szóltak a harangok, azt tartották, hogy a harangok Rómába mentek. Nálunk, reformátusoknál mindig harangoztak, és harangozunk ma is. Bálint Sándor és Molnár Ambrus is írtak egy múltbéli esetről: A makói plébános 1727-ben megtiltotta a reformátusoknak a nagypénteki harangozást. Őseink válaszul kifundáltak egy ötletes megoldást. Iskolás gyerekeket küldtek fel a toronyba, és így énekléssel harangoztak. Ezt „bűrharangnak" nevezték el.
A református kegyességnek évszázadok során része volt a passió előadása, és a lamentáció. Ezek anyagát az evangélisták szövegeiből és Jeremiás siralmaiból merítették. Erdély egyes vidékein még ma is megvan a lamentáció szokása. A passió felolvasása és megfelelő énekversekkel történő felosztása több református gyülekezetben ma is gyakorlatban van.
Húsvét öröme
A böjt, a nagypéntek gyásza után következik húsvét ünnepe. Nemcsak a tanítványok szíve telt meg egykor örvendezéssel, hanem a ma élő, hitét gyakorló keresztyén embernek is húsvéti boldogság tölti be a szívét. A református húsvét lényege a Feltámadott Krisztus megtapasztalása.
A középkorban szokás volt a húsvéti igehirdetésekben a hívek megnevettetése. Húsvéthétfőn régi hagyomány az Emmaus-járás, a rokonok, ismerősök, barátok meglátogatása. Sokfelé határjáráson, határkerülésen vesznek részt gyülekezeti tagjaink.
Húsvéti jelképek
Bárány: Isten Báránya – Agnus Dei. A szabadulásnak, Krisztus érettünk történt áldozatának jelképe. Krisztus, mint Isten Báránya, magára vette a világ bűneit.
Húsvéti tojás: Az élet és a termékenység jelképe.
Húsvéti nyúl: Termékenységnek és az éberségnek a szimbójuma.
Locsolás: A katekhumenusok húsvéthajnali keresztelésének emléke. Általános szokássá lett, napjainkban azonban már ez is elhalványul. Vízbehányó hétfőn történt locsolkodásról tesznek bizonyságot a köszöntő versek, az alábbi a zempléni egyházmegye egyik református gyülekezetéből való:
Örüljünk, vigadjunk, kedves keresztyének,
Szívünkből szálljon ma Istenhez az ének,
Megváltónk kősírja üresen áll mára,
Hiába szegeszték fel a keresztfára,
Hiába őrizték katonák a sírját,
Feltámadt s elhozta bús szívünk gyógyírját.
Kiomlott vérével megtisztított minket,
Lemosta lelkünkből sötét bűneinket.
Kitépte rettentő halálunk fullánkját,
S meggyújtá hitünknek biztató, szent lángját.
Fényénél sírunknak mélyétől nem félünk,
Lelkileg Jézussal mindörökké élünk.
Jertek hát lányok, ragyogjon orcátok,
Illatos harmatot locsolok most rátok,
S nem kérek ma tőletek semmi mást,
Csak egy szál virágot, vagy egy piros tojást.
Boldog ünnepet kívánok e háznak,
Igaz szent békét az egész világnak. (Alsódobsza)
Fontos, hogy mi is feltegyük a kérdést, hogy húsvéti örömünket jellemzi-e a hit, őseink szokásaihoz való ragaszkodás, a hagyományok gyakorlása? Tudunk-e örülni az életnek? Tudjunk erre igennel válaszolni és válaszunkat igazolják cselekedeteink.
Pocsainé dr.Eperjesi Eszter
A szerző református lelkész, etnográfus, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Múzeumában dolgozik 1980 óta. Teológiai tanulmányait Debrecenben végezte, másoddiplomát a
Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakán szerzett. A 2003/2004-es tanévtől a Sárospataki Református Teológiai Akadémián református egyházművészetet és vallási néprajzot tanít. 2009-ben megválasztották a Református Teológiai Doktorok Kollégiuma Egyházi Néprajzi Szekciója titkárának.