A határokat átlépő megértés csodája

– „Életerő” – így fogalmazta meg a Szentlelket más szóval egy református lelkipásztor egy, az utca emberét megszólaltató riportban. Egyetért ezzel?

– Bizonyos, hogy a Szentírás a Szentlelket egyfajta isteni erőként is ábrázolja. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy mindig kapcsolódik hozzá valami személyes vonás is, ami a Szentléleknek alapvető tulajdonsága: int, fedd, vigasztal, megszabadít, vezet, meg lehet őt szomorítani. Érdemes tehát a Szentírás dinamikus képei felől megközelíteni a Szentlélek valóságát, mert ezek nem íróasztal mellett kigondolt képek, hanem reflektált Szentlélek-megtapasztalások. Már az Ószövetség úgy beszél Istenről, mint aki nem marad megközelíthetetlen mennyei magányában, hanem lehajol hozzánk. Az Újszövetség pedig azt írja le, hogyan találkoztak bizonyos személyek Jézus Krisztusban és a Szentlélekben a mennyei Atyával. Új fénytörésben látják Istent, de nem új Istenről van szó. Az Újszövetség csupán azt írja tovább Isten Szentlelkével kapcsolatban is, ami csírájában már megvolt az Ószövetségben.

– Ha önnek kellene röviden definiálni a Szentlelket úgy, hogy a megszokott, otthonos teológiai kifejezéseket nem használhatja, hogyan tenné ezt?

– Fájdalmas dolog bevallani, hogy Isten egészen más, mint ahogyan mi őt üres óráinkban elgondoljuk. De ha egy költőnek szabadságában áll a nyelvtan törvényein túllépni, Istennek még inkább szabadságában áll, hogy nem engedi önmagát nyelvileg meghatározni vagy képekbe beszorítani. A nyelv, a képzelőerő határt szab a kimondhatónak. De Isten egyúttal lehetőséget is ad arra, hogy a magam nyelvi megkötözöttségei közepette beszélgethessek vele. Csak bűnös emberként beszélhetek róla, és ennek ismeretében minden róla való beszéd már teológia. Mégsem kell üres lappal elindulnunk, van mire hivatkoznunk. Mint említettem, a Szentlélekkel kapcsolatos képek jórészt a Bibliából valók, és ezekre szükségünk is van, mert nem tudunk Istenről, a Szentlélekről másképpen gondolkodni. Tudnunk kell azonban, hogy a Napra mutató ujjunkat nem szabad a Nappal összetéveszteni. Ha tehát úgynevezett modern kifejezésekkel kellene a Szentlelket körülírnom, akkor azt mondanám, hogy a Szentlélek nem más, mint „Isten akcióban”, mivel a Lélek azt viszi végbe, amit Isten szavaiban és nagyságos tetteiben már korábban meghirdetett (ApCsel 2,11). Vagy mondhatjuk, hogy a Szentlélek a „sikeres kommunikáció” letéteményese, hiszen az első pünkösd nem annyira nyelvcsoda (ApCsel 2), hanem inkább a határokat átlépő megértés csodája, a bábeli nyelvzavar ellentéte. Ha bibliai képet választhatok, akkor a tűz lángját tartom nagyon szemléletesnek. A lángnyelv emberi kézzel megfoghatatlan, alakját folyton változtatja, hatása, ereje egyszerre hasznos és félelmetes is lehet. A Szentlélek Isten folytonos-végtelen önközlése, miként a tűz is vég nélkül osztogatható. Egy gyertyaláng milliónyi gyertyát meggyújthat úgy, hogy mit sem változik, nem fogy el.

– Miért ilyen nehéz a Szentlelket körülírnunk?

– Utaltam rá, hogy Isten teremtő Lelkét az Újszövetség személyes vonásokkal írja le, de a Szentléleknek ez a megjelenési formája nem olyan egyértelműen személyes jellegű, mint Jézus Krisztus esetében. Bár Jézus Krisztus életének is vannak antropoló­giailag nehezen mo­dellezhető részei (pél­dául a szűztől születés kérdése vagy feltámadása), de mivel az emberlétről vannak bizonyos képzeteink, itt látszólag könnyebb a helyzetünk. A Szentléleknek ez az ilyen értelemben nem szemléletes volta talán az oka annak, hogy nehezebb róla emberi képzelőerőnkkel megfogható képet alkotnunk. Jelképesen például galamb, tűz, kettős lángnyelv, szélvihar, lehelet formájában írjuk le. E képek sokfélesége nemcsak a Szentlélek belső gazdagságát jelzi, hanem a róla való konkrét elképzelés nehézségére is utal. A teológiai-dogmatikai tradíció valóban absztraktabb módon írja le, ezért talán egyértelműbb is. Tehetetlenségünknek van azonban egy másik, ennél mélyebb oka is. Mi ugyanis nem vagyunk szabadok abban, hogy Istenről, a Szentlélekről valóságos ismeretünk legyen. Mi a bűneset folytán a sötétség állapotában vagyunk (Róm 1,21). A megismerés mindig feltételez valamilyen hasonlóságot, analógiát a megismerő és a megismerendő között. A bűneset után azonban mi az analógiavesztés állapotába kerültünk. Egyedül csak a Lélek ismeri Isten mélységeit, mert a Lélek azonos Istennel (1Kor 2,11).

– Magyarországon 1993-ban, huszonöt éve lett munkaszüneti nap pünkösdhétfő. Mit tapasztal, negyedszázad alatt többen tudják már, mit ünnepelünk ekkor?

– Ezzel kapcsolatosan nincsenek információim. Azt tapasztalom, hogy ma Magyarországon egyre több ember tud egyre kevesebbet a keresztyénségről. Másrészt tapasztalom azt is, hogy meglévő ismereteinket sem tudjuk mindig precízen megfogalmazni. Itt nagy, elvégzendő feladatok várnak ránk.

– Egy, az ezredfordulón készült amerikai felmérésben az emberek 85 százaléka azt mondta, fontos a vallásos hit az életében. 41 százalék határozottan, 20 százalék részben egyetértett az alábbi megállapítással: „A Szentlélek Isten jelenlétének és hatalmának csak szimbóluma, de nem létező valóság”. Vagyis voltak magukat hívőnek vallók, akik a Szentlelket nem tartják valóságnak. Mit szól ezekhez az adatokhoz?

– Sajnos nem nagyon értek a statisztikák elemzéséhez. Ez, azt gondolom, külön tudomány lehet. Mindenesetre aggasztónak tartom földrésztől, országtól függetlenül, ha a keresztyénség Szentlélekről való tanítása ennyire veszélyesen kontúr nélkülivé válik. A keresztyén hit történetileg megalapozott, és nem százalékok kérdése. A dogmatörténet a Szentlélekkel kapcsolatosan sem talált ki semmit, hanem csupán kifejtette, részletezte mindazt, amit az első keresztyének átéltek. Ha a dogmatika úgy beszél a Szentlélekről, mint a Szentháromság harmadik személyéről, akkor – noha itt nem a számszerűségen van a hangsúly – jelzi azt, hogy az Isten teljességében döntő dimenziók együttmunkálkodása történik.

– A Szentlélek ma is dolgozik?

– Sem élni, sem lelkipásztorként tevékenykedni nem tudnék igazán, ha nem vallanám az Apostoli Hitvallás szavait: „Hiszek Szentlélekben.” E nélkül mit sem érne a munkánk. Csak annak tudatában végezhetünk mindent, a kereszteléstől a hitoktatáson át a haldoklók vigasztalásáig, hogy tudjuk: Isten Szentlelke a töredékes emberi munkát kiteljesítheti, megáldhatja. Ez a kegyelem. A kegyelem azt jelenti, hogy valami kívülről jön az életembe, amit tovább kell adnom. Mert a kegyelemnek önmagában nincs értéke, csak a „haszonélvezők” kö­zösségében. A Léleknek, az új élet és az örök élet Lelkének az elnyerése tehát nem magánügy. Sőt, Kálvin arról tanít, hogy a Szentlélek nincs kötve egyházhoz, annak falain kívül is munkálkodik (Inst. II.2.16). Vegyük észre a szépet a teremtett világban! Ez nem esztétika kérdése, amely nem tűri a „csúnyát”. Egy nyakig sáros gyermek nem szép annak, aki csak kívülről, szeretet nélkül, esztétikai szempontok szerint nézi – szép viszont az édesanyjának. A Szentlélek arra képesít, hogy a valóság másik oldalát is lássuk, amely a végső valósággal, a teremtő Istennel köt egybe minket. Mert nemcsak az tesz széppé, amit életünkben elértünk, hanem az el nem ért vágyaink is, amelyek után egy egész életen át vágyakozunk. Talán éppen a Szentlélek utáni vágyakozás – egy „lelketlen” korban.

– A pünkösd az egyház születésnapja. Van mit ünnepelnie a Magyarországi Református Egyháznak? Miként lehet az ön szerint, hogy pont az egyház születésnapja a világ szemében a leginkább nem értett keresztyén ünnep?

– Igen, így is szoktuk nevezni a pünkösd ünnepét. És ha arra gondolunk, hogy az egyházat magyar nyelvhasználatunkban anya­szentegy­házként is emlegetjük, ak­­kor valójában egy meglehetősen idős, de szép édesanya születésnapját ünnepeljük minden évben. Éppen az teszi széppé ezt az idős édesanyát, hogy vissza tud emlékezni gyermekkorára, a Szentlélek első kiáradására ott, Jeruzsálemben. Az teszi újra széppé, ha vágyakozik arra, hogy legyenek ma is prófétálni tudó fiai és leányai, vagy hogy vénei, presbiterei, lelkipásztorai és püspökei ma is – a Szentlélek ajándékaképpen – ál­mokat álmodjanak, és ne befőttes­üvegbe rakják el a Szentlelket. És ak­kor talán ránk néz ez a világ, és fejcsóválva meg is kérdezi: mitől ilyen mámorosak ezek a keresztyének?

Hegedűs Márk, fotó: Pluzsik Tamás / Soproni Téma, Vargosz

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja május 20-i számában.