A versnek nemegyszer a ritmusa, azaz szívdobogása a legizgalmasabb! A lüktetés, amelyet behatóan vizsgálva, az olvasó jobban érzi a líra csodáit, s a poézis szívhangjainak hallgatása révén az abban rejlő gondolatokat is mélyebben értheti. Áprily Lajos varázslatos dala, a Március is titkot rejt. Ritmusán szakértők vitáznak. A terület egyik kiváló tudósa, Szuromi Lajos ekképp világított rá a rejtélyre: ez Áprily „legszebb anapesztusi verse, amelyet daktilikusnak minősített”. A költő szokatlan módon be is illesztette ezt a szövegbe: „Zeng a picinyke / szénfejü cinke / víg dithyrambusa: dactilusok.” A költemény ritmusáról zajlott akadémiai vita is annak tanújele: a verscsodáknak nincs optimális olvasatuk. Sokféle értelmezés lehetséges, épp ettől szép egy-egy nagy mű. A Március zárósoraiban feltett költői kérdésre – Zeng a csatorna, / zeng a hegy orma, / s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?” – mindenesetre csak igen lehet a válasz…
Efféle rejtelmek zengenek, kettősségek húzódnak végig Áprily egész lírájában, jellemzik személyiségét, művét. Saját végzetterhes erdélyi ifjúkorára is átértelmezhető a görög mítoszi világ megidézése: „mikor lesz embernek reménye / testvért szeretni emberül?” (Antigoné). Ám „a görögös végzethitre utaló jegyek jól megfértek költészetében a protestáns vallásosságról tanúskodó szövegelemekkel”, mint Antal Attila utal rá. A tavaszi életörömversek fényei pedig az őszi-téli költemények komor, rőt színeivel, árnyaival alkotnak egységet. Visszafogott, csöndélő természete ugyancsak összeegyeztethető drámáinak (Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros) indulatos dialógusaival.
Milyen igaza van Szentkuthy Miklósnak: „Az ellentétek mindig tüzes-tüskés ihletői a művészi ábrázolásnak”. Áprily tűnődő, töprengő, befelé élő természetéhez, kálvinista szemérmességéhez közösségteremtő erő társult. „Érzelmesen halk szavú lírikusként is vezéregyéniségévé vált a transzszilván literatúrának”, mutat rá tömören e kettősségre Bertha Zoltán. Ez a gondolat, az erdélyiség a nemzeti megbékélés eszméjét, a kisebbségek iránti segítő együttérzést, a magyar kultúra óvását, a nemzeti identitástudat őrzését hirdeti, az Erdélyben élő népek szellemi kölcsönhatásának eszményét vallja. Ezt a meggyőződését az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként (1926–1929) éppúgy vallotta és érvényre juttatta, mint a négy évtizedes erdélyi életét követő anyaországi áttelepülése (1929) után is. Humánumversek költőjeként és irodalomszervezőként is, így a Protestáns Szemle című orgánum redaktoraként (1930–1938). A Tetőn című elégiában a reményét veszített magyar embertársát békességes vendégszeretettel fogadja a havasi román juhász: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.” Hittétel ez a transzszilván gondolat, az erdélyiség humanizmusa mellett. Ezt a verset Kós Károlynak, a transzszilvanizmus fő teoretikusának ajánlotta a költő.
Áprily Lajos 1957 nyarán, Visegrádon
A protestáns századokból merítette „az ember világformáló felelősségének, lelkiismereti szabadságon alapuló közösségi életének hitét”, egyszersmind elevációs tudatát, mint Rákos Sándor írja. A szétszaggatott országban a bús magyar egyéni sorsot férfias méltósággal viselte, pályáját végigkísérő költői, műfordítói és tanári eredményeit, elismeréseit higgadt, mértéktartó visszafogottsággal kezelte.
Introvertált, azaz befelé forduló lelki alkata dacára vallomásos líra az övé; költészete dialógust folytat a teremtett világgal, humanista, humánus lelkülete együttérzőn szólítja meg a teremtményeket, embertársait. Tanítványait irodalomszeretetre nevelte, köztük a költői tehetségek szárnyait bontogatta: visszahúzódó személyiségével megfért méltóságos tanári lénye. Kolozsvárott, a református kollégium pedagógusaként éppúgy tanújelét adta ennek, mint – 1934-től – a budapesti Baár–Madas oktatója-nevelője, igazgatója. E vonzó tulajdonságait evokatív pontossággal és szépséggel idézi egykori diákja, Nemes Nagy Ágnes: „nem bánnám, ha ennek a költőalkatnak a vonzóereje, a hűség, a szeretet diszkréciója, amit kivált, kissé általánosabb lenne. Ha kissé divatosabbá válna az a csönd, ami az ő versének légköre és hatása”. Áprily, a „szelíd, csöndben merengő” ember költői csöndjei beszédes, csehovi módon továbbgondolható, nyugalmat, idilli békét, illetve elfojtottságot, feszültséget is sugalló elhallgatások.
Az ideál és a realitás ellentmondását olykor halk, rezignált magatartással veszi tudomásul: „A bükkösnek már rozsdafoltja van, / rozsdállik már a fű a réteken. / Nézem az őszi tükörben magam: / jaj, csupa rozsdafolt az életem” (Őszi tükör). Máskor nosztalgiával réved vissza a gyermekkorra: „Nekünk az erdő volt a végtelenség, / nekem a szajkó volt a kékmadár” (Kék sugarak). Vagy: „Ott túl a rengeteg homályon / egy szép országot ismerek, / partján habverte sziklaszálon / botot cifráz egy kisgyerek” (Álom a vár alatt).
Ámulattal, szinte vallásos áhítattal járja be és öleli át az anyatermészet hatalmas csarnokát, templomát, különösen az erdélyi és az anyaországi, bensőséges, szakrális tájban, szép és békességes természetben érzi magát otthon. Egyedi hangulatot teremtve, s azt mindig átjártja valami különös dallam. Mintha éji muzsika kísérné költeményeit, miképp Krúdy regényeinek lapjait; a vers szívzenéje csendül ki a sorok közül, az ember megőrzött dallama hangzik. A különleges atmoszféra okán impresszionista vonásokat is hordozónak tarthatjuk ezt a lírát: verseit – az érzéki benyomást rögzítő művészetre jellemző – érzékletes képek tarkítják.
A tavaszi örömkiáltás poétája legelsősorban mégis őszi költő: „A bükkös erdő bús elégiája / szép mint a halál és a szerelem”, írja, költészetének mintegy mottóját teremtve meg. Az elrévedéshez, az elborulásokhoz a szépség örök szomja és élnivágyás, az élet szeretete társul: „én minden szépet önmagamba mentek” – írja A menekülő versben. Kikeleti költeményeinek természeti miliője rendesen derű- és örömforrás: „Most halkul, turbékolva lágyan: / burukkoló galamb-torok. / A kisfiunk felül az ágyon / és elbűvölve mosolyog” (Éjjeli zene, I), mégis ritka a költészetében a Márciushoz hasonló, tisztán derűs táj. Inkább tűnődő a tavaszi költészete is, előfordul például, hogy a kikelet nem a jelenben, hanem az értékekre való emlékezetben létezik, az öröm nosztalgiával telítődik: „Valamikor tavasznapon / Anyám dalolt egy éneket, / Mikor a márciusi sejtés / Hunyó szivébe reszketett” (Valamikor).
Ady egyik lírai önarcképére, A Hortobágy poétájára emlékeztető sorsjelkép Az irisórai szarvas: a környezetéből kiemelkedő, többre hivatott tehetség szimbóluma. Költői-emberi alkatának jelképe lehetne a Pisztrángok kara, az „óceánból”, a zajos nagyvilágból az „ér”, a bensőséges nyugalmú otthon biztonságába vágyódást kifejező vers. Szimbolikus az Ábel füstje kötetének a címe is: értelmet és rendet kereső, elszántan humanista költő verseit jelzi.
A feszültséggel teli, békétlen külvilágtól óvó menedék, örök társ a zavartalan, romlatlan, idilli táj. S a versbeszélő létvigasza, miképp „sétáló palotája” volt a reneszánsz Balassinak, a klasszicista Csokonainak, az impresszionista Tóth Árpádnak vagy az új-klasszicista Radnótinak. Ő maga is, a klasszicista örökség harmóniára, minden tekintetben rendre vágyó őre s folytatója, a természetben, a tájban lel összhangra, békére, amely gyakran hiányzik az ember világából, ember emberhez való viszonyulásából.
A menedék, az örök társ a természet mellett a kultúra, az irodalom, a hit. A literatúrának a létezéssel való kölcsönhatását vallotta: az életet is költészetnek tekintette. S hitt abban, hogy a lelki tartalmak esztétikummá válhatnak (Vers vagy te is). A költészet volt az élete. Az antik költészettől vagy az első magyar verstől (Ómagyar Mária-siralom) a reformáció megidézésén (Kálvin, 1535) át kortársai, köztük Albert Schweitzer számontartásáig ível tájékozódása. Gyönyörű ilyen költeménye a Tavasz a házsongárdi temetőben. Ez az elégiája a 17. századi magyar művelődés- és nevelésügy atyja, Apácai Csere János kálvinista teológus emlékét idézi áhítattal – pontosabban: a nagy pedagógust óvó tekintettel, szeretettel körülvevő felesége – mementója. A költő jól tudja, Adyval: „élet s halál együtt mérendők”. A kikeletben a sírnál régi erdélyi századokba tekint, saját és nemzedéke fájdalmait, sorsát is a versbe vetítve, megáll egy nagy emlékpillanatra, leróni kegyeletét. Megrendülten s mély hálával, szívből és szívhez szólóan mormolja magasztos emléksorait. A protestantizmus egyik eszményi értéke, a számontartás tanújele ez a verse is, több más költeménye között.
Márai egyik szellemes naplójegyzete – a vers a legszemérmesebb szemérmetlenség – Áprily költeményeire és műfordításaira is igaz ez. A szerelmi tematikára és a szeretethálóból szőtt verseire egyaránt. Menedéke volt a szerelem, a szeretet, a család világa is. Lírájában a szépség, a szerelem a Petőfi-féle „boldog órák szép emlékeként” is élnek, 20. századi erotikával áthatottan, az életigenlő vérmotívum kifejezőerejével: „Ez a te szép ábrándországod, / az út az almafák alatt, / ahol vérgyújtó júliusban / először átkaroltalak” (A régi húr). A Kalács, keddi kalács pedig az édesanyáról rajzol feledhetetlen portrét néhány köznapi vonással és a református liturgia biblikus jelképeivel, a szeretet egyetemes, szentséges szimbólumává emelve mind a kenyeret, mind a készítőjét, aki a kenyérbe a kovász mellé a szívét is „beledagasztotta”…
Áprily a modern lélek érzékenységét, fájdalmát, léttapasztalatait tiszta kompozíciókban, pasztellszínekkel festő poéta. Az értékek veszélyeztetettségén, pusztulásán tűnődő elégikusság az övé. Ez a magatartás értékperlés. Protestáns hitében gyökerezik.
Mert biztos menedéke a hit. Hitvallásának elemi része az önmagával szemben is szigorú erkölcsösség. A teremtett világ, a teremtmények szeretete, egyszersmind az embertelenség tagadása. Sziklaszilárd támasza az Úr. Hozzá fohászkodik szorongattatva. S hozzá mond imát boldogságért, hiszen a boldogtalan ember másokat sem tud boldogítani. Imádkozom, legyek vidám – emeli rögtön címbe is a lényeget. „Én Istenem, legyek vidám, / házamat vidítni tudjam. / Mosolyogjak, ha bántanak / és senkire se haragudjam. / Arcom ne lássa senki sem / bánkódni gondon és hiányon. / Legyen szelíd vasárnapom, / ha mosolyog a kisleányom.”