A gondoskodó nő

Rendezett falucskába gurulunk be, kellemes a nyáresti hangulat. Leparkolunk a templomkert mellett. A lelkésznőt óvodai évzáróról várjuk, elhúzódott a program. Tóth-Imre Zita, miután kisfia szerepét végignézte, kioson a rendezvényről, reméljük, elnézik neki. Virággal a kezében érkezik az utcára, amely egyáltalán nem üres, és szinte mindenkit néven szólít, akivel találkozik.

Elsőként a parókiára kísér fel, barátságos, érdeklődő golden retriever fogad bennünket a kapuban, a lelkészlak egyik szobájába, a lelkészi hivatalba invitál, hűsítővel kínál. Jogászdiplomája megszerzése után lelkésznek tanult tovább, ugyanis képzése felénél – amikor már némileg rálátott a jogászvilágra – úgy vélte, az adminisztrációs terhek miatt a ráfordított idő csupán csekély részében tudna konkrét segítséget nyújtani az embereknek. – Ennél egyszerűbben akartam másokért tenni, azt gondoltam, lelkipásztorként könnyebb lesz – magyarázza. Meglepetésére a papírmunka itt is rátalált, továbbá sok olyan feladat van, amelyre teológusként nem is számított. – Sok időt, energiát kíván a lelkészi hivatal vezetése, az épületek felújításának, karbantartásának megszervezése és lebonyolítása, viszont így személyes, közvetlen kapcsolatba kerülhetek az emberekkel, megkereshetnek az élethelyzeteikkel. Már azzal teszek értük, ha meghallgatom, imádságban hordozom, akár a Szentírásnak az útmutatásával bátorítom vagy fizikailag segítem őket – hangsúlyozza. Úgy véli, mégis megérte a pályaváltás, felvetésünkre, hogy talán nyugodtabb és békésebb életet élne jogászként, így válaszol: – Az Istenből fakadó békesség és nyugalom nagy ajándék és gazdagság. A gyülekezet, az egyház és az Úr is gondoskodik a szükségleteinkről, a családom semmilyen anyagi jóban nem szenved hiányt. Persze nem minden ideális, viszont nem gondolom, hogy más munkaterületen ne érhetett volna ugyanennyi meglepetés, kihívás, akár még csalódás is.

Tóth-Imre Zita szerint a lelkipásztort nem teljesen azonos küldetésre hívja el az egyház, Isten és a gyülekezet. – Például az egyházközség kötődik ingatlanjaihoz, hiszen azokat őseik építették, és lelkipásztoruktól várják, hogy azok szép, jó állapotban ékesítsék a falut és legyenek otthona a közösségnek. Amikor a felújításokra igent mond a lelkipásztor, akkor viszont nagy nyugalommal rá is bízzák ennek az összes terhét, és néha emlékeztetni kell őket, hogy a közös lelki otthonunkról van szó, amelyért mindenkinek helye és lehetősége van tenni. Egyházunk a tanításban, a szabályok, a törvények, a határidők betartásában, sőt az adminisztrációban vár tőlünk fegyelmet. A sürgős gyakran felülírja a fontosat, és böjtben vagy adventben kell pályázatokat, statisztikákat, űrlapokat leadni – foglalja össze. Úgy véli, Isten csupán azt várja tőlünk, hogy szeressünk és tegyünk jót. – Ilyen egyszerűen. Lelkipásztorként nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Keresztyén nőként több időt szeretnék szánni az emberi találkozásokra, hogy megfésüljem annak az idős néninek a haját, aki már nem bírja felemelni a karját, hogy segítsek kitakarítani ott, ahol nincs lelki erő hozzá, vagy adjunk a feleslegünkből, akár a nem feleslegünkből annak, akinek szükséges. Nem nagy és látványos dolgok, de erre az odafigyelésre vágyunk. Nem szeretem azokat a feladatokat, amelyekkel az idő csak múlik, nem telik. Sok szolgatárs mondja, hogy az adminisztráció előreviszi egyházunkat, gyülekezetünket, ezt én még nem látom át, igaz, amikor újra fellapozom a lelkipásztori naplót, jó összegezni a történéseket, amelyekért hálát adhatunk – vallja be a lelkipásztor.

A lelkésznő hat éve házas, a férje a kereskedelemben dolgozik, két kisgyermekük van. – Bár kicsi a falu, itthon nehéz csöndet lelni, ha mégis sikerül megteremteni, még mindig ott a belső vívódásom. Nappal körülményes megtalálni az imádságra szánt időt és a helyet, este pedig nehéz ébren maradni. Szükségem van a napi nyolc óra alvásra. Életemnek ebben a szakaszában küzdelmes lelki munka magamat odaszánni Istennek, átadni a gondolataimat, érzéseimet, amelyekhez görcsösen ragaszkodom, nehéz elengedni a gyeplőt, és rábízni az utat az Úrra, imádságban, igeolvasás közben könnyebben megy. Szeretném meglátni, mi Isten akarata, terve a gyülekezettel és velem, hogy vezethessem őket. A válasz nem érkezik könnyen, lassan bontakozik ki – teszi hozzá. – Az itt felnövő reformátusok az elfogyásra összpontosítanak, a presbitérium nagyobb részének már nincs perspektívája. Emberileg az adatok őket támasztják alá, mégis úgy vélem, Istennek más a terve velünk. A számok megkérdőjelezhetetlensége miatt sokan nem is keresik az akaratát, „hamarosan úgyis lekerekedik a gyülekezet élete, az idősek meghalnak, a fiatalok elköltöznek”. A református családok gyermekei már máshol telepednek le, ezért a beköltözött fiatal családokat akarjuk megszólítani, akikről csak reméljük, hogy nálunk eresztenek gyökeret – mondja a lelkésznő.

A dunaszentbenedeki gyülekezet kétszáz egyházfenntartót tart számon, többen közülük már nem élnek a faluban, mégis gondját viselik az egyházközségnek. – Valószínűleg elszármazva nem találtak új lelki közösséget, harmincan-negyvenen is tartoznak így hozzánk, csupán nagy ünnepekkor, életeseménynél térnek be hozzánk – mondja el Tóth-Imre Zita, aki korábban nem hallott ehhez hasonlót. Tizenhárom év alatt hatvanról csaknem harmincra csökkent a vasárnapi istentiszteletet látogatók száma. – Nem az adatok bűvöletében élek. A gyermekkori gyülekezetemben vasárnaponként tizenketten gyűltünk össze. A harminc ahhoz képest nagy szám. Nem is az a fontos, hogy hányan, hanem az, hogy hogyan vagyunk együtt, és ez a közösség figyel az Igére, szívébe vési az elhangzottakat. A gyülekezet, ha nem tud is szépen, de nagyon szeret Istennek szívből énekelni, az Úr pedig elnézi, ha helyenként nem sikerül tisztán.

Felvetődik a kérdés, hogy bár manapság sokat foglalkozunk a gyülekezetépítéssel, egy elnéptelenedő faluban mi tud megvalósulni a teóriákból. – Még jól működnek a klasszikus alkalmak, de ezeknek a keretei szokatlanok a nem egyházi közegben nevelkedteknek, és nem csábítja őket, kitartónak kell lenniük, ha szeretnék megismerni, megszeretni például a bibliaórát, de ezekért jellemzően nem küzdenek meg az emberek – osztja meg.

Miután férjével részt vettek a Házas Hétvége mozgalom első hétvégéjén, maguk is elindították a párokat megcélzó programjukat, amelyet először a házasság hetében szerveztek meg, ahol a résztvevők gyermekei szolgálták fel a vacsorát. – A fiatalok kérésére ma már ők is összejárnak a gyülekezetben. Azt tapasztalom, a heti programok nem férnek bele az emberek mai ritmusába, nem köteleződnek el. A fiatalokkal havonta egyszer találkozunk, viszont akkor igyekeznek mind ott lenni – hangsúlyozza. – Ősztől új programot indítunk, egy könyv témáit beszélnénk át alkalmanként, erre főképpen gyülekezeten kívülieket szeretnénk invitálni, könnyebb, mint egy bibliaórára. Nem biztos, hogy nagy különbség lesz a kettő között, viszont felkeltheti az érdeklődésüket, ha azt mondom, ez nyolc alkalomból álló sorozat. A kérdés, hogy mi történik ezután, mikor kezdik el érezni, hogy Isten gyülekezetében ennél sokkal több van, jó idetartozni. Mi hozza el azt a változást, hogy már nemcsak egy előadásra jönnek el, hanem elkezdi érdekelni őket az Úr, hogy neki teljesen átadják magukat? Ma már talán egészen másképpen történik, mint húsz-harminc évvel ezelőtt – gondolkodik el.

Tóth-Imre Zitának nem voltak kétségei, amikor a mintegy nyolcszáz fős település meghívta. Mindig is falusi lelkész szeretett volna lenni, maga is ilyen közösségben nőtt fel. – A családom vidéki emberekből áll, ismerem és szeretem a falusi gondolkodást, rendet, ritmust. A teológia végén megkérdezték, hol szeretnék szolgálni, úgy válaszoltam, „mindegy, csak faluban”. Nem vagyok városi személyiség, akarom ismerni mindazokat, akikkel együtt élek, gyülekezetbe járok, és szeretem, hogyha ez nem végtelen tenger, hanem egy kis tó. – Ez az ambíció hiányát jelenti vagy valami mást? – kérdezem. – Nem vágyom nagy gyülekezetben, sok ember előtt szolgálni, ellenben nagyon örülnék, ha Isten elégedett lenne velem – érkezik a felelet, majd hozzáteszi: – Magas a mérce, ilyen szempontból óriási ambícióm van, mert ha az Isten valakivel elégedett, akkor az már elég jól áll, az ő élete már eléggé gyümölcsöző. A hatalom, a népszerűség, a kiemelkedő anyagi jólét veszélyes, torzulásokat okozhat, mélyre ránthat, és nem gondolnám, hogy bárkinél erősebb lennék. Tartok tőle, hogy nem tudnék ezekkel jól élni. – Azért nem hétköznapi ember, aki fiatal nőként magához veszi a nagymamáját és egy tinédzsert ahelyett, hogy azon gondolkodna, hogyan menjen férjhez egy elnéptelenedő faluban – jegyzem meg. – Nagymamám 2010 őszétől nem tudott tovább egyedül élni. Nagy családja volt, három gyermeke, hat unokája, velük közösen kerestük a megoldást. Egyszer elhívtam magamhoz, legyünk kicsit együtt, itt marasztaltam. Életének utolsó nyolc évét töltötte velem. Ismét így tennék, a legfájdalmasabb döntésem, hogy idősek otthonában helyeztük el első gyermekünk születéskor. Nem így terveztük, de hirtelen jött megbetegedések miatt nem tudtak segíteni a családtagok, az újszülött mellett pedig nem lettem volna képes ápolni őt. Még láthatta a dédunokáját, János Márkot, mielőtt hazaköltözött kilencvenévesen az Úrhoz. Hét évet éltünk ilyen szokatlan formában együtt a parókián, három generáció: egy nagyszülő, egy „anya” és egy gyermek, mint egy család, bár nem vér-, hanem lelki rokonságban vagyunk a keresztfiammal – eleveníti fel a lelkipásztor. Sokan óvták nagymamája magához vételétől. – Egyszerű Ige vezetett: „Aki tehát tudna jót tenni…” Maradjunk az első felénél, úgy láttam, tudnék: nő vagyok, és egyedül élek a parókián. Arra teremtettem, hogy gondoskodjam: egy gyermekről, egy idős családtagomról. Ez mindig is feladata volt a nőknek, és bár ez a gondolat ma szokatlan, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hétköznapi. Az élet ősi rendje, és áldásos. Azóta sokan kérnek tanácsot, hogyan döntsenek személyes élethelyzeteikben. Mindig elmondom az akkori nehézségeket, sok volt, többen látták is a faluban, de mindenkit arra bátorítok, hogy merjen jót tenni, gazdag áldás lesz rajta, visszaszáll – magyarázza.

– A családias falusi közeg sokszor azt is jelenti, hogy nemcsak a pozitív dolgokat osztjuk meg egymással fesztelenül, de könnyebben kicsúsznak a kritikák is – folytatom a beszélgetést. – Vágyom rájuk, mivel falun nagyon tisztelik a lelkipásztort, és udvariasak az emberek, kevés visszajelzést kapok. Lehet, hogy ez nem csak nálunk van így. Sokat tanulnék abból, ha időnként elmondanák a testvérek, mit teszek rosszul, esetleg mi miatt volt nehezen érthető az igehirdetés, vagy ha megosztanák, hogy mit csinálok jól a meghallgatásban, a csöndben maradásban. Konfliktuskerülő, megfelelni akaró személyiség vagyok, ami vezető lelkipásztorként nem mindig előnyös. Az előző gondnokunk, Samu János nem tartotta meg a véleményét, szerettem érte. Intett, ne akarjak mindenkinek megfelelni, nem fogok tudni, és nem is kell. Sokat gondolok erre. Olykor szerethetően úgy kritizált, hogy nem figyelek eléggé magamra, akár a külsőmre vagy a nőiességemre, látszik rajtam a nyúzottság, a fáradtság, a betegség, vagy hogy megvisel valami. Hálás voltam ezekért a visszajelzésekért, még a negatívakból is tanulhatunk.

A lelkésznővel már a gyülekezeti teremben beszélgetünk, hogy a felvételnél elkerüljük a visszhangzást, annak apró folyosóján telepedünk le. Közben lehűl a levegő, és más alkalmatosság híján palástját ajánlja fel, hogy burkolózzak be vele a hideg ellen. Elképzelem a helyzetet, és nevetve visszautasítom.

A lelkipásztori hivatásában bizonytalanodott már el, de az Istenbe vetett hitében nem. Szakmai mélypontját az az év hozta el számára, amikor több energiát kellett felújítási munkálatokba fektetnie, mint lelki szolgálatokba. A templomot renoválták, részben a parókiát és a gyülekezeti házat is. A munkálatok és az elszámolás egy esztendőbe telt.

Kezdeti lelkesedését imádsággal táplálja. – Sok keresztyénnek, lelkipásztornak küzdelmes az istenkapcsolata, venni a Szentlelket, vele élni és szolgálni. Nem mindig kapjuk meg egy kérésre. Talán azért, mert nem tudjuk üres szívvel, kitárt kézzel várni, hiszen telve vagyunk, markoljuk, szorítjuk az érzéseinket, gondolatainkat, szokásainkat és megrögzöttségeinket. Csak a Szentlélekből tudok meríteni lelkesedést, szeretetet, megbocsájtást. Tizenhárom év során ebben a pici közösségben én is bántottam, engem is bántottak, csak azért szeretem jobban az itt élőket, mint amikor idejöttem, mert néha azért sikerül kapcsolódni Istenhez és meríteni az ő szeretetéből, megbocsájtásából.

Ha a mindennapok vagy a nagyvilág történéseiben nem is, az emberekben könnyen meglátja a jót. – Mennyei ajándék észrevenni, keresni másokban a fényt vagy azt, ami kioltotta bennük, és együttérezni velük. Istentől szeretettek vagyunk, te is, én is, az utca embere is, és ez a szeretet világít bennünk.

A rendezett templomkertben Tóth-Imre Zitával megszagoljuk a szép rózsákat, kevésnek van illata. A tőkéket ötvenedik-hatvanadik konfirmációs évfordulójukra ültették az idős testvérek, és kérésre egyet a lelkipásztornő is. Levendulák, hortenziák mellett megyünk el, csodás fügebokrok és gömbkőrisek szegélyezik az utca felőli kerítést.

A lelkipásztor gyermekkori és felnőttkori családját is a pontosság jellemzi, igyekeznek betartani a megbeszélt időpontokat, bár egyedül élőként elmondása szerint „elromlott” kissé, de igei program még akkor sem kezdődött késve Dunaszentbenedeken. Ennek oka a nagypapája. – Lelkészünk otthon három gyülekezetben tartott istentiszteletet, így hozzánk gyakran már némi csúszással érkezett. Nagyapám „megesketett”: ha lelkipásztor leszek, soha ne késsek. Teológiai professzoromnak rendszeresen megkésve adtam le az igehirdetéseimet, egyszer azt mondta, lelki szemeivel látja, ahogyan szól a harang, és én még mindig a prédikációt írom. Ez borzasztó. Hagyjam abba, és embereljem meg magam! Elmentek már a minden élők útján, de gyakran gondolok rájuk, azt hiszem, sokat segítettek abban, hogy itt alkalom még késve nem kezdődött.