A fény pimasz betolakodó

Hazai környezetben nemigen ismert a szerző neve (bár 2002-ben kiadták az említett művet), ezen azonban mindenképp érdemes változtatni, hiszen, olvasva Machen előrejelzéseit, óvó figyelmeztetéseit, és látva, tapasztalva a világegyházban, azon belül is a protestáns keresztyénség körében – mind doktrinális, mind kegyességi szinten – zajló, enyhén szólva is sajnálatos folyamatokat, kijelenthetjük: Machen prófétának bizonyult.

Mielőtt kitérnénk az említett műre, érdemes Machen életét pár szóban összefoglalni. 1881-ben született a Maryland állambeli Baltimore-ban. Kiváló tudományos háttérrel rendelkezett: a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen, majd a Princetoni Teológiai Szemináriumon – itt tanára volt a nagy B. B. Warfield –, ezek után pedig Németországban (Marburgban és Göttingenben is) végezte tanulmányait, ahol a zseniális tudós-teológus, Wilhelm Hermann szenvedélyes liberalizmusa volt rá nagy hatással. (Machen mellett Karl Barth is a tanítványa volt, utóbb mindkettő határozottan elutasította Hermann teológiai látásmódját.) Machen az 1920- as és ’30-as években Princetonban, immár Újszövetség-professzorként és a presbiteriánus egyház tisztségviselőjeként a keresztyén ortodoxia elkötelezett szószólója lett. Emiatt számtalan konfliktusa volt, amely végül oda vezetett, hogy 1929-ben többedmagával megalapította Princeton hitvalló alternatívájaként a Westminsteri Teológiai Szemináriumot, kicsivel később pedig, 1936-ban – mivel egyházfegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene, így „honorálva” az Igéhez és a történelmi református hitvallásokhoz való hűségét – az Ortodox Presbiteriánus Egyházat. Jól jellemzi Machen személyiségét és munkásságát a következő ikonikus mondata: „Nem lehet úgy bemutatni az igazságot, hogy közben ne támadjuk meg a hamisságot.”

Carl Trueman, a Westminsteri Teológiai Szeminárium egyháztörténész-professzora írja, hogy Machen olyan kulcsfontosságú tulajdonsággal rendelkezett, amely általában megfigyelhető a történelem kiemelkedő egyházi vezetőinél: mind tudományosan magas szinten (például a szűztől való születésről szóló könyvében), mind pedig a templompadokban ülő, hétköznapi hívők szintjén tudott írni és kommunikálni (utóbbit ráadásul kicsit sem leereszkedő vagy lekezelő hangnemben). Machen művei közül ennek az egyik legnagyszerűbb példája a Keresztyénség és liberalizmus című kis könyv. A kötet központi gondolata nagyon egyszerű igazság: a keresztyénség, amely az isteni ihletettségű, igaz és tévedhetetlen szentírási kinyilatkoztatáson alapszik, valamint oly nagy hangsúlyt helyez a természetfelettire, és a Krisztus személyében és váltságművében rejlő üdvösség kizárólagosságára összpontosít, más „vallás”, mint az a (teológiai) liberalizmus és vallásos modernizmus, amely relatívnak tekinti vagy egyenesen elutasítja mindezeket. E tézise miatt kortársai közül némelyek túl erőszakosnak és intoleránsnak bélyegezték. Egyfajta reakciónak és egyben műve summájának is tekinthetjük azt, amit könyve bevezetőjében ír: „A fény néha pimasz betolakodónak tűnhet, de végül is mindig hasznunkra van. Az a vallásosság, amely úgy gyönyörködik a hagyományos frázisok kegyes hangzásában, hogy közben nem veszi figyelembe jelentésüket és visszariad a vitás kérdésektől, nem állhat meg az élet megrázkódtatásaiban. A vallás területén, mint egyébként más területeken is, azok a kérdések bizonyulnak a legkevésbé értékesnek, amelyekben mindenki egyetért, a legfontosabbnak pedig azok, amelyeket az emberek hevesen vitatnak. Korunk, különösen a vallásos közeget tekintve, a konfliktusok ideje. A nagy üdvözítő vallásnak, amelyet mindenkor a keresztyénség névvel emlegettek, olyan vallási meggyőződéssel kell felvennie a harcot, amely annál is inkább rombolóan hat a keresztyén hitre, mivel használja a hagyományos keresztyén terminológiát. Ezt a modern, nem üdvözítő vallásosságot nevezik modernizmusnak vagy liberalizmusnak. Mindkét elnevezés alkalmatlan; az utóbbi időben különösen megkérdőjelezhető, hiszen a liberalizmusnak keresztelt mozgalmat egyedül hívei tekintik liberálisnak, ellenfelei viszont úgy találják, hogy sok fontos tényről szűklátókörűen nem vesz tudomást. Valóban, ez az irányzat sokszor olyan változatos módokon nyilvánul meg, hogy reménytelen vállalkozás bármilyen közös névvel behatárolni összes megjelenési formáját. Mégis – megjelenései sokfélesége ellenére – egyetlen közös gyökérből táplálkozik. A modern liberális vallás sokféle változata a naturalizmusból fakad, azaz tagadják Isten beavatkozó teremtő erejének (ellentétben a természet közönséges folyamataival) bármilyen kapcsolatát a keresztyénség eredetével.” (41–42. o.)

Mielőtt megsajnálnánk vagy elmarasztalnánk Machent, érdemes önvizsgálatot tartanunk és – látva a nyugat-európai fősodratú protestantizmus állapotát – feltennünk a kérdést: mi miért nem küzdünk már bizonyos hitigazságokért? Machen idejében még azokat nevezték intoleránsnak, akik nem voltak hajlandók kompromisszumot kötni olyan biblikus alapozású doktrínákat illetően, mint hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, hogy szűztől született, hogy csodái valóságosan végbementek, hogy halála helyettesítő, engesztelő halál volt, és hogy a halálból való feltámadása, a feltámadását követő megjelenései és mennybemenetele történelmi esemény, mint ahogy az lesz második eljövetele is. Furcsa, de ezeket a kérdéseket némelyek már meghaladottnak tekintik. Manapság azok tűnnek intoleránsnak – hogy mást ne mondjunk –, akik a történelmi keresztyénség házassággal kapcsolatos definíciójához ragaszkodnak. Honnan ez a világkeresztyénséget nagymértékben jellemző passzivitás és enerváltság? Az eredője – mondaná Machen – az, hogy elhanyagolhatóvá vált a hitbéli igazság értéke, ebből fakadóan pedig a körülötte kialakuló konfliktusok is elszürkültek, szenvedélymentessé váltak, sőt szinte eltűntek. Az, hogy nem harcolunk az igazságért, Machen szerint nem erény; inkább érdektelenségünk jele, és arra vezethető vissza, hogy a Szentírás leértékelődött a szemünkben. Ennek fényében értelmezhető az is, amikor Machen arról értekezik, milyen nagy tragédia, hogy Luther és Zwingli olyan csúnyán összekaptak Krisztus úrvacsorai jelenlétének természete kapcsán, de – mondja – még nagyobb tragédia lett volna, ha egyszerűen csak megállapítják, hogy nem értenek egyet, mondván, ez a kérdés nem is olyan fontos.

Ha valamit megtanulhatunk Machentől, az az, hogy – még ha a világ pont az ellenkezőjét erőltetné is ránk – a hit alapjai, a hitbéli igazságok az elsődlegesek számunkra mint egyház számára, a társadalmi vagy ügyrendi kérdések csak utánuk következnek. Az előbbiek hatnak az utóbbiakra, és nem fordítva. Az egyház mindenkori nagy kísértése a pragmatizmus, azaz hogy az válik elsődlegessé, mit teszünk, és milyen eredményeket érünk el vele. Machen könyve egyértelmű felhívás, mégpedig arra, hogy a keresztyének ismét ismerjék fel hitük tanbéli magját, és megalkuvás nélkül álljanak ki mellette.