A fellélegzés parancsa

Amikor eljön a nyár, a lelkünk gyakran képeket hív elő a gyermekkorunk hosszú nyarairól, a gondtalanság állapotáról, amelyet vágyunk újra átélni. Nekem elsőként a nagyszülői ház udvarán álló, jól mászható diófa jut eszembe, aztán a ribizlibokrok, a kukoricagóré, az unokatestvérek és szomszéd gyerekek hada, a kertek alatt szaladó kisvonat, a hazavonuló tehenek. A nagymamám, aki ipari mennyiségben készítette a tejes pitét, és a nagypapa, aki megtanított különböző kártyajátékokra, és mindig indulatba jött, ha nem az előírt szabályoknak megfelelően játszottunk. Most is hallom, amint mondja: „Le van írva fehéren-feketén, ezt így kell játszani!” A játékban nem ismert tréfát.

Amikor a pihenésről, a nyári szabadságról gondolkodunk, a Bibliának az a jó híre van – ha ez jó hír –, hogy a nyugalom átélése nemcsak nosztalgia kérdése, hanem szükségszerűségé és engedelmességé is, meg kell ismétlődnie újra és újra, és nemcsak visszatekintve a teremtés hetedik napjára, de előretekintve is, a végső nyugalomra nézve. A pihenésben a tízparancsolat nem ismer tréfát. Árulkodó, hogy ez a legrészletesebb parancsolat az összes közül.

Az Ószövetség szerint a szombat elve és gyakorlata olyan, mint a jegygyűrű a jegyesek kezén: „Örök jel ez köztem és Izráel fiai között. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig megnyugodott és megpihent.” (2Móz 31,17) A hetedik nap célját és értelmét maga Isten éli elénk, és ebbe szeretne bevonni minket. Szó szerint így lehetne ezt lefordítani: Isten megszűnt munkálkodni, és vett egy hosszú, mély lélegzetet. A teremtéstörténetben arról értesülünk, hogy szavával és leheletével teremtett, betöltötte élettel a világot, ez mind kilélegzés volt, a hetedik napon azonban vett egy mély lélegzetet: fellélegzett.

Hogyan vonódhatunk be ebbe? Örüljünk az eredményeknek! Isten is ezt tette az alkotási folyamat végén, időt szánt az ünneplésre. Így hát örülünk hat nap munkájának és egy egész év eredményeinek, de az örömünk úgy lehet hálaadássá, hogy hátralépünk egyet. Ilyenkor jön az elengedés. Megszakítjuk a munka, a fáradozás és aggódás megszakíthatatlannak tűnő folyamát. És kimondjuk a zsoltárossal: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” A pihenésben azt ismerjük el, hogy bár igyekszünk szilárdak és felelősségteljesek lenni, végső soron mi vagyunk az agyag, és Isten a fazekas. Elismerjük, szükségünk van rekreációra, hogy újragyúrjon minket. Az új ciklus azzal veszi kezdetét, hogy ismét „nyersanyag” leszünk Isten teremtő kezébe visszahullva. Egyúttal szembesülünk saját életünk káoszával mint a teremtést közvetlenül megelőző állapottal. Ez történik egy igazán jó nyári csendeshéten is.

A fellélegzésben benne van a gyönyörködés a teljességben. Isten fellélegzése az élet teljességének szólt: immár teljes a műve azzal, hogy az embert is hozzáadta. A teljesség igénye és tapasztalata ismét csak a gyermeki énünket hívja elő, amely kész volt világgá menni, a „mindenséggel mérni magát” és kimerni egy kagylóval a magyar tengert. Persze nagyon is tudatában vagyunk, hogy az élet nem teljes, hanem töredékes: vannak kényszerű távolságok, veszteségek, fájdalmas elválások. A „jöjjön el a te országod” ezt fejezi ki: tudjuk, hogy egyszer minden rendben lesz, Isten helyreállít mindent, és mi nem szűnünk meg ezt remélni, ezért az Úr Jézusra nézünk, aki, miután kilehelte lelkét, a feltámadásakor fellélegzett. Benne gyönyörködünk már most, és vele együtt lélegzünk fel mindennap.

Isten bevon a maga fellélegzésébe, ha jól éljük meg, akkor mások is részesülnek benne. Olyan ez, mint a repülőgépeken az oxigénmaszkok: baj esetén automatikusan kioldanak fölöttünk, de a legfontosabb szabály, hogy először mindenkinek a sajátját kell feltennie. Ha a mellettünk utazó nem képes erre, csak azután segíthetünk neki, ha először a sajátunk rendben van. Ez a helyes önszeretet szeretetteljes összefüggése. Lélegezzünk fel, hogy mások is lélegzethez jussanak a közelünkben, talán már ők is nagyon várják ezt!