„Egy búzakalászon is látható a míves teremtés" – kezdi beszélgetésünket Pauk János gabonakutató, református gondnok. Kezébe vesz egy búzakalászt, és megmutatja, hol vannak a kalászkapadkák: ezeken ülnek a kalászkák, amelyekben öt búzaszem van, és ha a termesztési körülmények ideálisak, mind az öt ki is fejlődik. A szemeket külön-külön pelyvapár védi. Ez a Teremtő gondviselő munkájának nyoma, ugyanis a szemeket védő pelyvák adják a búza virágzásbiológiájának speciális hátterét, és bizonyos mértékben a szennyeződésektől is megóvják a szemeket a termesztés során. A hagyományos malomipar a búzaszemek maghéját lehántja, így nyeri a fehérlisztet. Pauk János hozzáteszi: aki a ma nagyon divatos teljes kiőrlésű pékárukat fogyasztja, annak esetleg a maghéjon előforduló szennyeződésekkel is számolnia kell.
Nem változott olyan sokat
Egy-egy szál búza, de akár több millió búzaszál között is alig-alig van különbség. „A búza botanikája, genetikai anyaga – amelyet Isten teremtett – évezredek óta ugyanúgy adódik át. Épp ebből következik az, hogy nagy a hasonlóság a bibliai idők búzája és a mai búzák között. A bibliai időktől nem vagyunk olyan messze" – teszi hozzá. Persze a növénynemesítéssel – amely az 1800-as évek közepén indult el – az ember sokat változtatott a gabonaféléken is, de csak bizonyos határig.
Nosztalgia a búzatermesztésben
Az elmúlt években megfigyelhető az állattartásban egyfajta nosztalgia a régi fajták iránt. Így kerülhetett például szürkemarhából készült húspogácsa az egyik multi hamburgerébe. A szakember azt mondja, ez a folyamat a növénytermesztésben éppen így elindult, főleg az étkezésre közvetlenül használt fajoknál, például paradicsomnál, különböző gyümölcsöknél. A búza esetében is megfigyelhető hasonló tendencia. Vannak olyan kistermelők, akik például a lassan száz éve nemesített Bánkúti búzát vetik. Ezt Baross László állította elő tiszavidéki és kanadai szülők felhasználásával. „Ez a búza jó minőségű, de a mai termesztési technológiával nem termeszthető gazdaságosan: mivel hosszú a szára és megdől, nem lehet modern technológiával aratni" – magyarázza Pauk János, aki a nosztalgiáról azt mondja: helyesnek tartja, hogy vannak, akik foglalkoznak ezekkel az ősi fajtákkal, de nagy mennyiségben, egy egész ország élelmezése szempontjából katasztrófa lenne, ha egyik évről a másikra mindenhol Bánkúti búzát vetnének.
Ötmillió tonna
Az idei hazai búzatermés eléri az ötmillió tonnát. A hazai szükséglet kétmillió tonna körüli, tehát még exportra is marad belőle. Ha csak Bánkúti búzánk lenne, az nagyjából csak a hazai szükségletet fedezné. Pauk János ezért mondja, hogy a nosztalgia vezérelte mezőgazdasággal vigyázni kell, mert a világon közel hétmilliárd embert kell élelmezni. A migráció egyik elindítója épp az élelmiszerellátás problémája és éghajlati változás a világ kritikus részein. Hozzáteszi: a Kárpát-medence a világ egyik legjobb búzatermő területe mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. A búza a világ legelterjedtebb étkezési célú növénye, mivel remek az alkalmazkodóképessége, minden földrészen megtalálható, termeszthető és fogyasztható, ebben is az Isten teremtő gondoskodását láthatjuk (1Móz 1,29a).
De hol a határ?
A Bánkúti búza és a mai fajták közötti különbséget a növénynemesítés adja, amellyel Pauk János is foglalkozik a szegedi Gabonakutatóban. Itt különböző növények – főleg gabonafélék – sejt- és növényszintű tanulmányozásával és nemesítésével foglalkoznak. „Egy sejtből növényt tudunk előállítani" – mondja. Mindennek az a célja, hogy az előállított vetőmagokból kikelő növények jobbak legyenek, nagyobb hozamot adjanak. Pauk János kollégáival együtt közel harminc növényfajta – nem csak búza – létrehozója, ebből több államilag elismert és oltalommal védett. „A nemesítés során nem változtatjuk meg alapjaiban a növény teremtett genetikáját vagy botanikáját, csak kombináljuk tulajdonságaikat és kiválogatjuk a legjobbakat. Ez beleillik a teremtési rendbe, amit Isten kijelentett a teremtéstörténetben: töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá (1Móz 1,28b)" – mondja a kutató.
90. zsoltár a szocializmusban
Pauk Jánost 1983 novemberében hívták a szegedi Gabonakutató jogelődjébe. Egyik felejthetetlen emléke, amikor közvetlen főnöke bemutatta igazgatójának. A búcsúzáskor az igazgató megkérdezte: milyen vallású vagy? Pauk János őszintén megvallotta, hogy református. Erre váratlanul azt mondta az igazgató, akkor ismered a 90. zsoltárt, énekeljük el. Így indult a Gabonakutatóban munkája, amely azóta is tart, jelenleg igazgatóhelyettesként dolgozik az intézményben. Ez a második munkahelye, újabbat már nem is szeretne.
A kutatóintézetben foglalkoztak genetikai transzformációval is – amit a köznyelv génmódosításként ismer. A kutatási folyamatokat épp Pauk János kezdeményezésére állították le. Ő azt mondja, elérték azt a határt, amelyet nem vot szabad átlépni. Azóta az alaptörvény is rendelkezik arról, hogy itthon tilos a génmódosított fajták termesztése. A kutatás elvileg szabad, és ez elől Pauk János sem zárkózik el, azonban hangsúlyozza: mindezt csak keresztyén szemlélettel lehet megtenni. „Bibliai alapon mondom, hogy nem lehet átlépni azokat a genetikai határokat, amelyeket Isten teremtett" – szögezi le. Szerinte a keresztyén gondolkodásnak fontos szerepe lenne össztársadalmi szinten is.
Hála az újkenyérért
Az újkenyéri hálaadó istentiszteleten Pauk János hálát ad az éves termésért, és azért, hogy van kenyér. „Amikor az úrasztala előtt állok, át kell gondolnom, amit a Heidelbergi Káté mond a 75. kérdésre adott válaszában: Krisztus teste a keresztfán énérettem olyan bizonnyal megtöretett, mint az Úrnak szolgája a kenyeret megtöri. A kenyér az úrasztalán a jegy, Krisztus megtöretett teste, aki az én bűneim miatt is ment a halálba. Ezen az ünnepen Krisztus áldozatára és nem a gabonára kell gondolnunk: ez nagyon fontos az újkenyéri hálaadáskor" – magyarázza a kutató. Pauk János a szeged-újszegedi gyülekezet gondnoka is. Azt mondja, a közösségükben nem szokás kihirdetni, ki ajánlotta föl az úrvacsorai jegyeket. Krisztus áldozatának kell a középpontban lenni, nem pedig az adományozónak.
Hegedűs Márk
Fotó: Kapás Csilla
Borítókép: Dimény András
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. augusztus 20-i számában.