A bűnbocsátó Jézus

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)

A kereszten mondja ezt a mi Urunk Jézus Krisztus: elárulva, kiszolgáltatva, elítélve, megverve, kigúnyolva, elfáradva, keresztre feszítve, fájdalmak és kínok között, amikor haláltusáját vívja. Isten Fiaként vállalta az emberiség bűnéért azt, hogy ő legyen az engesztelő áldozat, az igazi páskabárány, akinek a vére megszabadít a bűntől. Ha menekülni akarunk az eljövendő harag elől, akkor mi sem mehetünk máshová, csakis Krisztus keresztjéhez. Minket is az ő áldozata tud megmenteni!

Jézus a szenvedéstörténet jelentős részében néma marad – teljesítve ezzel mindazt, ami meg van írva róla. A kereszten mégsem marad szótlan – pedig hallgathatna dacból, félelemből vagy fájdalomból, esetleg hang nélkül imádkozhatna… Ő mégis megszólal! Atyjához szól – nem a tömeghez, nem a nép vezetőihez, nem az írástudókhoz, és nem a katonákhoz – hanem Istenhez! Nem perel, nem átkozódik, nem magát igazolja, nem ártatlanságát bizonyítja, nem kiabál, nem „látványosan szenved”, hogy megsajnálják, nem segítségért esedezik; hanem imádkozik! Viszont nem önmagáért esedezik: erőt kérve, alázatot vagy kitartást – hanem a bűnösökért! Nemcsak az ellenségeiért, nemcsak a kereszt alatt állókért, hanem mindannyiunkért, bűnösökért…

Bocsánatért könyörög: nem magának, hanem gyilkosainak, gyalázóinak. Nincs benne sem vád, sem önvád. Nem azt kéri, hogy azért bocsásson meg nekik az Atya, mert nem tudta őket átformálni és meggyőzni saját küldetéséről. De nem is azt mondja: bocsáss meg nekik, mert olyan gonoszok, hogy én már nem tudok nekik megbocsátani. Nem is azt mondja: megbocsátok… Hanem közbenjár a bűnösökért! Jézus ugyanis a kereszten nemcsak áldozat, hanem ő maga a főpap is, aki engesztelést végez népéért. S az ő halálában nyeri el az értelmét minden más áldozat… Ő nemcsak beszélt róla, nemcsak tanította, hogy „szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44), hanem egész életében megélte, s halálában is megtette, hogy követhessük őt.

A tudatlanságra hivatkozik – miért? Csak tisztában voltak azzal, amit tettek? Valóban tudatában voltak cselekedeteiknek, de azok Isten előtti megítélésével már nem. Nem értették, hogy amit tesznek, az bűn! De mi lett volna, ha felfogják mindezt? Csak súlyosbították volna vétküket. A tudatlansággal Krisztus nem csökkenteni akarja vétkeik súlyát, hanem éppen ezzel ítéli meg cselekedetüket, megmutatva, hogy amit – parancsnak engedve a rómaiak, a törvényre hivatkozva a zsidók – tesznek, az bűn! Amit elkövetnek, nem szándékosan ugyan, mégis az! Mi is annyi mindent teszünk, aminek a helyességéről meg vagyunk győződve, és nem is sejtjük, hogy bűn. Krisztus ezért könyörög értünk is.

Ő azért nem menti meg magát leszállva a keresztről, mert nemcsak imádkozik a bűnösökért, hanem áldozatával el is fedezi vétküket – s így ment meg másokat. Krisztusnak ugyanis a kereszten nem az emberekkel van tusája, hanem a Gonosszal, aki az embereket mozgatja. Az Isten ellenségével, aki el akarja pusztítani a Megváltót, aki semmivé akarja tenni a megváltást, aki hiábavalóvá szeretné tenni Jézus halálát.

A Gonosz halálos sebet kapva ma is azon áskálódik, hogy a megváltásról, a bűnbocsánat lehetőségéről elvonja az ember figyelmét. Az Isten ellensége velünk is próbálkozik – ne hallgassunk rá! Gyakoroljuk azt, amire Jézus tanított:

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” (Mt 6,12)

A szerző a Tiszáninneni Református Egyházkerület püpöke