250 éves az Ó, érthetetlen kegyelem

1773. január 1-je, péntek reggel. John Newton, miután a szószék legfelső lépcsőfokát is átlépte, szétnéz a gyülekezetén és megkérdezi: „Ha az életedre visszatekintesz, mit látsz? Felismered-e a Mindenható sok-sok áldását? Merre bolyongtál, midőn keresett? Rám nyomorult, összetört fickóként talált az Isten.” Alighogy befejezi élete történetét, először csendülnek fel a himnusz szavai: „Ó, érthetetlen kegyelem, mely rég utánam járt. Ki tévelygőn, vakon bolyongtam utamon, egyszer csak rám talált!”

A keresztyénség mindennapjaiban különleges helyet foglal el az Ó, érthetetlen kegyelem, és keletkezésének története éppoly kalandos, mint szerzőjének élete.

John Newton Londonban született, nem messze a Towertől, a Temze partján. Apja hajóskapitányként a tengereket járta, anyja egyedül nevelte. Latinul tanította, történeteket olvasott neki a Bibliából, és Isaac Watts himnuszait énekelte napestig. A kis John mindössze hatéves lehetett, amikor édesanyja tuberkulózisban meghalt. Apja csak egy évvel később tért haza hajóútjáról, de időközben elhunyt feleségét nem sokáig gyászolta. Hamarosan új párja akadt, akivel házasságkötésük után Essexbe költöztek. Született egy közös gyermekük, Johnt pedig bentlakásos iskolába adták. Az önfejű, hirtelen haragjáról ismert fiú nehezen viselte a szigorú iskolai fegyelmet, ezért tizenegy évesen, hátrahagyva az iskolapadot, inkább apja mellé szegődött, hogy így tanulja ki a tengerészetet. Rendetlen viselkedése, fegyelmezetlensége azonban sok problémát okozott. Alig tért vissza Angliába, kényszertoborzással a Brit Királyi Haditengerészet kötelékébe került, majd egy hosszúra nyújtott eltávozás után dezertőrként letartóztatták és nyilvánosan megkorbácsolták. Felépülése után több hajó fedélzetén is megfordult, végigjárta Afrika partjait lehetséges rabszolgák után kutatva. Egyszer még őt magát is láncra verték, és rabszolgaként dolgoztatták egy kis szigeten, Sierra Leone partjainál. Brutálisan bántalmazták, csak közel egy év után tudott kiszabadulni. A „nagy istenkáromló”, ahogy magát nevezte, Istennek hátat fordítva, csalódottan vetette bele magát a kocsmák világába, és olyan hosszú és válogatott káromkodásokat tudott kanyarintani, hogy még a durva beszédhez szokott matrózok is tátott szájjal hallgatták. „Milyen nyomorultul éltem, és miből menekültem meg!” – írta később. Időről időre kísérletet tett, hogy belekapaszkodjon az anyjától tanult, még megmaradt, töredék hitébe, ezért néha imádkozott, böjtölt, de nem sok idő kellett hozzá, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta.

1748. március 21-én új fejezet kezdődött az életében, amelyet attól fogva a „nagy fordulópontként” emlegetett. A huszonkét éves fiatalembert az éjszaka közepén heves vihar és óriási lárma ébresztette. Hajójuk, a Greyhound süllyedni kezdett. Newton a fedélzetre igyekezett, amikor a létrán előtte felfelé kapaszkodó társát egy felettük átcsapó hullám elsodorta. Soha többé nem látták. Az imbolygó lélekvesztőn alig tudott eljutni a kormánykerékig. Az istentelen káromkodó hangos kiáltozással imádkozni kezdett. Miközben kétségbeesetten próbálta a hajótestet irányban tartani a viharos tengeren, a legénység mindent elkövetett, hogy a beömlő víznek útját állja.

A küzdelem tizenegy órán át tartott, a szél fokozatosan csitult el. Newton kegyelemért esdeklő, kétségbeesett imája meghallgatásra talált. A marcona hajós életében először megtört, megmenekülésében felismerte Isten kegyelmét, amelyben bűnei ellenére részesült. A drámai fordulat után még hosszú, kanyargós út következett, ám élete teljesen új irányt vett. Egyik napról a másikra abbahagyta a káromkodást, és olvasni kezdte a Bibliáját. A rabszolga-kereskedelemmel azonban még egy ideig nem hagyott fel, és továbbra is szállította a rabszolgákat a guineai partokról, valamint az Antillákról. 1750-ben feleségül vette élete szerelmét, Mary Catlettet, akivel negyven évig éltek boldog házasságban. Négy évvel később, huszonkilenc évesen végleg felhagyott a hajózással, de még tizennyolc évnek kellett eltelnie, hogy megszülessen leghíresebb himnusza, az Amazing Grace.

Héberül és görögül kezdett tanulni, barátságot kötött a kor jeles prédikátoraival, köztük George Whitfielddel és John Wesley-vel, akiktől megtanulta az evangelizáció fontosságát. Egyre mélyült az a meggyőződése, hogy az életét lelkészi szolgálatban akarja eltölteni. 1764-ben, csaknem negyvenévesen kezdte meg gyülekezeti szolgálatát a buckinghamshire-i Olney-ban. Ugyanebben az évben jelentette meg Hiteles elbeszélés (Authentic Narrative) címmel életének történetét. A rendkívül népszerű, sok kiadást megért könyvet franciára, németre és hollandra is lefordították.

Három évvel ezután csatlakozott a gyülekezetéhez William Cowper költő. Közös munkájuk, a híres Olney Hymns énekgyűjtemény 1779-ben látott napvilágot.

Lelkészként Newton szinte hétről hétre új énekkel lepte meg gyülekezetét. 1772 decemberének végén készült el az Ó, érthetetlen kegyelem, amely 1773 első napjaiban csendült fel először a következő gondolatok kíséretében: „Jézus a kegyelem kifürkészhetetlen, kimeríthetetlen gazdagsága. Elegendő számunkra és mindazoknak, akik utánunk jönnek és követik hitünket […] A kegyelem szuverén, ellenállhatatlan, erre van szükségünk, hogy megmeneküljünk [...] nem tudunk elég óvatosak lenni a bűnnel szemben, nem tudunk küzdeni ellene, ha Jézus nem harcol velünk; nem tudunk egy pillanatra sem megállni, ha ő nem tart meg minket. Valóban érthetetlen a kegyelme, amely a nap minden pillanatában elkísér. Kegyelme őrzött meg engem biztonságban eddig, és egyszer hazavezet az életem végén. Krisztusban elég a kegyelem Dávid király, John Newton tiszteletes és mindannyiunk számára.”

1779-ben London egyik legelőkelőbb üzleti negyedében kapott lelkészi állást. A templom vasárnapról vasárnapra zsúfolásig megtelt, úgyhogy az épületet át kellett alakítani. A betérők egy részének a rabszolga-kereskedelem adott biztos jövedelmet. Newton tudta ezt, és rendszeresen felemelte szavát a rabszolgatartás intézménye ellen. 1787-ben kiadta a Gondolatok az afrikai rabszolga-kereskedelemről című művét. Elismerte, hogy ez „olyan vallomás, amely [...] túl későn érkezik”, hiszen – ahogy fogalmazott – „egykor aktív részese voltam annak az üzletnek, amelytől ma már reszket a szívem”. A rabszolgahajókon uralkodó szörnyű körülményekről, az embertelen bánásmódról szemtanúként megrázó részletességgel számolt be, és számtalan bizonyítékot szolgáltatott a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom résztvevőinek. Közöttük volt a fiatal parlamenti képviselő, William Wilberforce.

1796-ban Wilberforce titokban meglátogatta John Newtont, hogy megossza vele kiábrándultságát. Visszavonulását fontolgatta, és a közélet helyett a lelkészi hivatást akarta választani, mivel kilenc éven át látszólag mindhiába kampányolt fáradhatatlanul a rabszolga-kereskedelem eltörléséért.

Newton bölcsen azt tanácsolta neki, ne vállaljon egyházi szolgálatot, mert arra hivatott, hogy a parlamentben Isten tanújaként legyen jelen, barátságát William Pitt miniszterelnökkel pedig megfontoltan használja a nemzet javára. Eszter könyvéből vett idézettel biztatta, ahogy Mordokaj figyelmeztette az ifjú uralkodót: „Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” Visszatekintve érthetjük csak meg, mit veszített volna az emberiség, ha Wilberforce elhagyja a politika színterét. Newton 1807. december 21-én halt meg, 82 éves korában, kilenc hónappal azután, hogy az alsóház megszavazta az emberkereskedelem gyakorlatának megszüntetését. Nagy-Britannia volt az egyik első európai ország, amely eltörölte a rabszolga-kereskedelmet. A képviselők állva tapsolták meg William Wilberforce-t.

Newton a halálához közeledve így búcsúzott: „Emlékezetem már teljesen cserbenhagyott, de két dolgot biztosan tudok: mélységesen bűnös vagyok, és Krisztus hatalmas Megváltó.”