Azzal kell kezdenem, hogy én 1956 februárja és októbere között életem legszebb korszakát éltem. A forradalom évének elején, csikorgó hidegben beállított ugyanis otthonunkba, nagyszüleim Rákóczi úti lakásába egy sápadt, cingár, fiatal férfi, vékony drapp viharkabátban és ócska melegítőben. Ő volt csak érettségi képéről és kisgyerekkori fotóiról, meg anyám sok-sok meséjéből megismert apám, egy korai pécsi szovjetellenes összeesküvés másodrendű vádlottja, civilben utolsó éves orvostanhallgató. Az ÁVO keresztelőm után két nappal vitte el, 1951 kora nyarán. S egyike lett azoknak, akik '56 elején, az általános amnesztiának köszönhetően hazatérhettek családjukhoz. Apu, hála Istennek és néhány jóakaratú professzorának, be is fejezhette tanulmányait, egyedül a szívének-értelmének oly kedves bakteriológiához nem térhetett vissza, így lett később a szív és vérképző szervek betegségeinek tudora...
A továbbiakban már magán-történelmünk helyett elsősorban a pécsi történésekre koncentrálva: öt és féléves „kis születésnapomon" (ekkor készült a mellékelt fénykép, a közeli Dohány utcában, az akkori orvoskari tömb jobb oldalszárnyában) még nagyon vígan voltunk, Sárközi György Babaváros című verses mesekönyvét kaptam meg ajándékba. Néhány nappal később már nemcsak az időjárás kezdett szigorodni, hűvösödni, hanem a mi akkor még „babavárosnyi" Pécsünk hangulata is. Utcánkban, a város egyik fő útvonalán, a Rákóczi úton egy hosszú kőkerítést telemázoltak élénk színű „Ruszkik haza!" és hasonló feliratokkal. Én meg, akkoriban már betűmániás, legalábbis betűzgetni tudó kislányként kiálltam franciaablakunk keskeny erkélyére, és teli torokból kántáltam az egyre szaporodó politikai jelszavakat, természetesen egy kukkot sem értve belőlük.
Más furcsa jelek is mutatkoztak a család életében. Hírforrásként népes baráti körünk mellett a felnőttek október 23-ig megelégedtek a Dunántúli Napló és a Magyar Nemzet cikkeivel, de éppen aznap anyukám egy iparművészeti remeknek számító, valamikor a harmincas évek végén gyártott, kis, még nem varázsszemes, de varázslatosan mesekunyhószerű rádiót hozott haza munkahelyéről, az Ágoston téri iskolából. No, attól kezdve rádiózott a család apraja-nagyja, beszélt Mindszenty bíboros és zengett az Egmont-nyitány. Mindennapi életünk is alaposan megváltozott: egy kis élelmiszer-beszerzés (nagy bevásárlás pénz híján szóba se jöhetett) után sebész nagybátyámat kivéve (aki a belvárosi és a mecseki harcokat követően csak egy-egy órányi alvás idejére hagyhatta el a sebészeti klinika műtőjét; ha jól emlékszem, ezekben a napokban döntötte el, hogy éppen baleseti sebészetre fog szakosodni!) az egész család komolyan vette a kijárási tilalmat. Nem is tehettek másként, lakásunk, a Rákóczi út 73/c. – és különösen a mi kis földszinti rezidenciánk – az itt közölt „tankos" képen látható orvoskari központi épület, az egyik fő forradalmi fészek közvetlen szomszédságában volt. Egy alkalommal erkélyünkre is odapattant egy lövedék a szovjet tankok, az általam adott butus becenéven „tankicák" egyikéből. Akkor azért én is megszeppentem, s rájöttem, hogy ezek bizony nem játéktankok, hanem igaziak!
A belövést követően először minden redőnyünket gondosan leengedték a „nagyok", aztán apu, a világéletében anglomán, elmesélte-játszotta nekem kedvencét, A szentivánéji álom című Shakespeare-tündérjátékot, vagy éppen felolvasott nekem Ignácz Rózsa Az igazi Ibrinkójából, amelyet anyu püspöklila tintával így dedikált nekem: „Drága kis Évikémnek, a mai ünnepnapon, szeretettel: Anyuka, 1956. október 23." A mesék, igaz történetek közül nekem elsősorban a nagyapám szülőföldjén, Erdélyben játszódók tetszettek, különösen a Rajtad ragadt róka, amely azt az időt idézi fel, amikor az író Ignácz László fogarasi esperes lánykájaként azt füllentette pajtásainak, hogy egyszer édesapjával meglátogatta földalatti palotájában a színarany karosszékében már kétszáz éve üldögélő nagyasszonyt.
Igen, odakint forradalom volt, dübörögtek a tankok, egyre több élet esett áldozatul a mecseki és az egyetemi harcokban. S mégis, én éppen ezekben a napokban jegyződtem el örökre az angol reneszánsz és a reformáció, sőt, Kata nagyasszony személyében közvetve a puritanizmus irodalmával anélkül, hogy e fogalmakat ismertem volna, e kényszerű bezártság sorsformáló napjaiban. Amelynek azért voltak határozottan boldogító oldalai is. Az első: a lövések elől szüleimmel felköltöztünk a harmadik emeletre, a baráti Keserű család biztonságos, udvarra néző lakásába. A második: mint börtönviselt, családos egyetemista, apu kétszer is hozhatott haza amerikai vöröskeresztes csomagokat, zömében nemszeretem ízű konzervekkel, hatalmas doboz krémsajttal, s egy kicsi, de csodaszép, aranyhattyú-címkés préselt-szárított füge-adaggal. Ezeket az évek során épp úgy versbe írtam, mint a nagymama által ócska „rerninkben" egész nap egy bibliai matróna elszántságával sütögetett, élesztő híján elég laposka, de nagyon jóízű kenyereket; nagyapa illetménylisztjének köszönhetően az osztogatásnak semmi akadálya nem volt. Akadt, aki épp Margit néni „páskájával" vágott neki exodusának, azaz a kivándorlásnak.
Szüleim is éjszakákon keresztül tanácskoztak, mitévők legyenek, induljanak-e el egy szem kislányukkal az ismeretlenbe... Kilátásaik az átlagosnál jobbak voltak, nyelvismeretük, két nemzetközi hivatásuk – az orvostudomány és a művészettörténet – révén hamar gyökeret verhettek volna. Apám esélyeit nemcsak addigi kiváló tanulmányi, sőt korai kutatási eredményei növelték, hanem csaknem hat börtönéve és őseinek német származása is. Hogy mégis az itthon maradás kalandja lett a nagy tervek vége, arról bizony én tehettem. Egyik éjszakai beszélgetésükre felriadva ugyanis sírva rontottam ki az ebédlőbe, a következő szöveggel: „Nem! Engem ne vigyetek sehová! Én itt akarok maradni nagymamával, nagyapával, Körivel (keresztapámmal) – és a János vitézzel." Petőfi remekét történetesen 1955 karácsonyára kaptam meg ajándékba, méghozzá nem is akármilyen előzmények után. A karácsonyt megelőző hetekben-hónapokban ugyanis minden Kossuth Lajos (ma ismét: Király!) utcai sétánk lelkes kirakati János vitéz-bámulással ért véget, no meg leltározással, hogy a vágyva-vágyott könyv, Róna Emy meseszép rajzaival, kapható még.
Mit volt mit tenni, apám és anyám lemondtak a kivándorlásról, aztán számukra is, keresztapám számára is kőkemény évek következtek, s engem se éppen kádergyerek-esztendők vártak. Mégsem bánom, hogy így történt, hogy Petőfi és Arany János földjén élhettem-élhetem le az életemet. Egy sokat szenvedett, tankok, indulatok és gyakran igazságtalanságok szaggatta országban, ahol még sokan ismerik János vitéz és Iluska történetét, s ahol élnek még néhányan, akik – ha a régies magyar nyelvtől már távolodva kevesebben is – meg-megdobbanó szívvel olvassák Arany János sorait: „S kelevéze ragyog vala balján."Tudom, sok esélyt veszítettem azon az 1956 kora novemberi éjszakán, s szüleimet gyerekfővel, gyermeki lélekkel nem önzésből, de az itthoni szeretteimhez, világomhoz való ragaszkodásommal sok lehetőségtől fosztottam meg. De a Történelem Ura tudta, kit és miért akar itt, a mi földünkön, a mi anyanyelvünkben marasztalni.
Petrőczi Éva
Megjelenik a Reformátusok Lapjában.