Improvizálók

Csaba a közelmúltban egy megszólalásában úgy fogalmazott, hogy „…az improvizálás kicsit olyan, mint a kilégzés, amelyhez először szükséges a belégzés. A belégzéshez pedig a legjobb mintát a mesterek zeneművei jelentik.” A zenei improvizáció készség, vagy logikai úton elsajátítható tudomány, amelynek a gyakorlás a kulcsa?

S.Cs.: Mikszáth Kálmán A hályogkovács című novellájában az írót felkérik, írjon előszót Az elbeszélés elmélete című műhöz. Az elbeszélő így válaszol: „Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jót – no, az volna csak rám nézve a nagy veszedelem.” Ha ez alapján akarna ugyanis elbeszélést írni, valószínűleg megbénulna. Ez nem jelenti azt, hogy az improvizálás „csak úgy jön”, és az rögtön szép is lesz. Belégzés-kilégzésen repertoárunk tágítását értem. A zeneművek tanulmányozása közben megfigyelem a mesterek megoldásait. Először a fejemben, majd az ujjaimban lesznek meg a fogások, amelyek saját improvizált játékomnál is megjelennek. Természetesen ehhez folyamatos gyakorlás szükséges.

L.E.: Zeneelmélet-tanárként két módon szoktam improvizálni. Valamikor csak szabadjára engedem a fantáziámat, és minden zeneelméleti, formai megkötés nélkül ötletelek, általában posztromantikus, XX. század eleji stílusban. Stilisztikailag helyes improvizáció azonban elméleti tudás nélkül nem művelhető, a második esetben tartom magam a szabályokhoz.

Van határa annak, milyen zenei stílusok illenek az istentisztelethez?

L.E.: Arnold Schönberg világán kívül talán minden zenei stílus illik az istentisztelethez, akár Bartókot, Kodályt is ajánlhatnám.

S.Cs.: Szokás modernnek nevezni például az istentiszteleti könnyűzenélést. A felállás valóban korszerűnek tűnhet, viszont a harmóniaviláguk sokszor korántsem az. Isten valószínűleg minden stílust szívesen fogad, de egyházzenészként a magasabb színvonalra és tiszta hangzásra törekszünk. Az istentiszteleten azért nem szoktam szorgalmazni a könnyű műfajt, mert körbevesz minket minden más helyszínen: éttermekben, plázákban, buszon utazva. Az istentisztelet a gyülekezeti tagok életében egyetlen óra hetente – itt mutassunk inkább olyan zenét, amely más, mint a hétköznapoké!

Mondhatnánk azt is, hogy Csaba ezzel az emberek zenei kultúráját akarja emelni. De miért éppen a templomban?

S.Cs.: Az egyházzenének olyan kincsei vannak, amelyeket kár lenne nem megmutatni. A gyülekezeti tagok a viszonylag egyszerűbb zenei szókinccsel operáló könnyűzenei együtteseket lépten-nyomon fölfedezik, viszont nagy református zeneszerzőink műveivel kevésbé találkoznak. Feladatunk, hogy e gazdag zeneirodalmat lelkészeinkkel is megismertessük.

Célja-e a kántornak, hogy az istentiszteletet zeneileg is feldolgozzuk?

L.E.: Abszolút. Ha a művész tapasztalt már katarzist előadás közben, legközelebb úgy megy fel a színpadra, hogy át szeretné adni ezt az élményét a hallgatóknak. A katarzis az egyik legmélyebb érzés, amelyet átélhetünk. Amikor leülök az orgonapadra, vezénylem a kórust, ezt akarom megteremteni. Ritkán jön létre ez a kegyelmi, áldott pillanat. Közösen koncerteztünk Csabával nemrégen, ő orgonált és regisztrált Varga Áronnak, én voltam a karnagy. Gárdonyi Zsolt professzortól és Gárdonyi Zoltán XX. századi nagy református zeneszerzőnktől énekeltünk, orgonáltunk műveket. A tékozló fiú című kisoratórium végén azt mondja az Atya: „…ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”. Mire a kórus szájából elhangzott a mondat, a vezénylő, a kórustagok, a lelkész és a gyülekezet mind zokogott. Azon a koncerten a Szentlélek meglátogatott és keblére ölelt minket.

S.Cs.: A zene és a szöveg együtt hat – a szónak többletet ad a dallam, a harmónia pedig teljessé teszi a kapcsolatot. Ahhoz, hogy élvezni tudjuk a zenét, nem feltétlenül kell érteni hozzá, bár sokan így gondolják. Hozzáértés nélkül is hat, felemel, bár ha az ember édesanyja és óvónője sem énekelt, nem volt lelkes ének–zene tanára, nem feltétlen fog elsőre egy komolyzenei koncertet érteni, de életkorban előbb-utóbb mindenki megérkezik a nagy mesterek zenéjéhez. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” – a szeretet himnuszának ezen mondata párhuzamos a zenei hozzáállásommal. A gyermekmondókáknak megvan a helyük az életünkben, de felnőttként ki kell tágulnia a zenei világunknak.

L.E.: A jó zene eladja magát, bár bizonyos darabokat magyarázni kell. A kiváló zeneszerzők mesterművei azért könnyebben feldolgozhatók. A madrigál korszakában a szöveg szinte minden szavát illusztrálták. Gárdonyi Zoltán A tékozló fiú című darabjában is megfigyelhető, az orgona „csilingelő” hangjai hogyan fejezik ki a pénz csörgését, vagy amikor hazaindul édesapjához a fiú, a hangszeres közjátékban szinte halljuk a lépteit. Fontos azonban, hogy az egyházzenének nem az illusztráció az elsődleges célja, hanem hogy segítse a hallott Ige manifesztálódását.

Mikor rögtönöznek liturgia közben?

L.E.: Kántorként istentisztelet kezdetén, a lelkész bevonulásakor improvizáltam, majd az áldást követően a kivonulásnál ünnepélyes, rövid, megírt darabot játszottam el. Mivel még maradtak hívek a templomban, elkezdtem improvizálni, már halkabban. Többnyire valamelyik elénekelt dicséretet, zsoltárt dolgoztam fel.

S.Cs.: Nem mindenki tartja fontosnak kántorként az istentisztelet alatti rögtönzést. Kodály Zoltán sem szorgalmazta. Számomra ez örömforrás. Számos olyan alkalom van a liturgiában, amikor szükség lehet rá, mert előre nem látható időintervallumokat kell megtölteni, például úrvacsora alkalmával. De mindenekelőtt említhetjük magát az énekkíséretet: egy felkészült zenész, kántor szükséges, hogy tudjon kísérni akkor is, ha csak egyszólamú dallamot lát maga előtt. Ha a mesterművekből vannak mintáink, és ezeket nem csak az ujjunkban memorizáljuk, akkor bizonyos fokon elsajátítható a rögtönzés módszere, nem zsenialitás kérdése. Jómagam előszeretettel szoktam rögtönözni például a ráfelelő ének előjátékát, mivel a verbális hatás elgondolkodtat, zenészként is megszólít, az erre adott válaszom válik ily módon hallhatóvá. De rendszeresen játszom megírt letéteket és előjátékokat is.

Hogyan történik a rögtönzés a gyakorlatban?

L.E.: Kiválasztom a stílust, és elképzelem, hogyan szólhat benne. Ha például a 121. genfi zsoltárhoz az 1500-as évek világát választom, akkor limitált akkordkészlet áll a rendelkezésemre. Azt azonban nem tehetem, hogy két sort reneszánsz stílusban, majd romantikusban harmonizálok meg, és a legvégét dzsesszakkorddal zárom. A dallamok különböző egységekre oszthatók, vannak kérdő és kijelentő mondatok, azaz zenei kérdés és zenei válasz. Ha látom, hogy a mondat végén kérdőjelnek megfelelő harmónia következik, abból kiindulva visszafelé írom magamban a mondatot, a harmóniasort. Ugyanazt a módszert használom minden zenei mondatnál.

S.Cs.: Dallamból szeretek kiindulni, annak a motívumaiból. Az irányuk meghatározza a következő lehetséges akkordokat, és az aktuális sorvég is irányít bizonyos megoldásokhoz. Ez egyfajta zenei lakberendezés. Mintha megtervezném a lakásomat: ide szeretném a szekrényt, oda a kanapét. Ha jól sikerül, és nem tévedek el a lakásban, visszajutok oda, ahonnan indultam.

Szükséges-e, hogy a kántor feszegesse a közönség zenei befogadóképességét?

S.Cs.: Kenesén és Akarattyán tizenöt éve kántorkodom, a gyülekezet ismeri a szolgálatomat. A gyülekezeti éneklést szépen lassan kell felépíteni, vasárnapról vasárnapra „adagolva” az esetleg merészebb harmonizációkat. Érdemes zeneileg is kimozdulni abból, hogy „mi így szoktuk meg”, „jó lesz az úgy is”. A háziasszonyok is cserélnek recepteket, szeretnék még finomabban elkészíteni a süteményeiket. Akarjuk jobban, szebben csinálni! Ha lehet változatosabb előjátékot játszani, mint a dallam első és utolsó sora, miért ne tennénk?! Az orgonáról máig él az a sztereotípia, hogy régi, unalmas hangszer – ennek szöges ellentéte az igazság. Kántorként mutassuk meg, milyen sokszínű!

L.E.: Nem jobb, csak más pedagógiai módszert használok. Gyakran forráztam le a gyülekezetemet modernebb kíséretekkel is. Kíváncsi voltam a reakcióikra, nyilván a határokat is szerettem volna feszegetni. Egyeseknek tetszett, másoknak nem, ez teljesen normális. A modern feldolgozás mindig megosztóbb lesz, mint egy korábbi stílusban megharmonizált letét.

A mai zenei sokszínűségben lehet-e ötvözni a különböző stílusokat egy istentiszteleten?

L.E.: A kántortársadalomban ez vitatott kérdés. Az én érvem az igen mellett az, hogy ha egymás után következnének az énekek, zavaró lenne a fülnek a gyors stílusváltás, például az első kíséret reneszánsz, a második romantikus, a harmadik pedig barokk stílusban játszódik rövid időn belül. De az istentisztelet rendjében az énekek többnyire nem közvetlenül követik egymást: tegyük fel, a fennálló, leülő éneket egy stílusban kísérjük, a lectio, imádság után eltelt három-öt perc, következhet egy másik stílus, a prédikáció húsz-negyven perce ismét lehetőséget ad a váltásra.

Hogyan kellene éneklő reformátusokat nevelni?

L.E.: Már az óvodában meg kell szerettetni a gyerekekkel az éneklést, a népdalokat, az egyszerű egyházi gyermekénekeket, kis dicséreteket. Az iskolai oktatásban a holisztikus megközelítés a legfontosabb. Sok intézményben más tanár oktatja az egyházi énekeket, mint aki az énekórát tartja. Fontos lenne, hogy összedolgozzanak. Az osztályok egyéb óráinak tananyagához kapcsolódjanak a korstílusban tanított énekek. Bőven akad például a harmincéves háború idején íródott dicséret. A cél, hogy az átlag egyháztag ne csak kortárs populáris zenét hallgasson otthon, hanem mellette akár Bachot, Schumannt is.

S.Cs.: Összetett kérdés. Jó nevelők kellenek, megfelelő felkészültséggel és jó ízléssel. Az úgynevezett könnyűzenével vigyázni kell – az a tapasztalatom, hogy sok esetben konzerválja a „zeneileg védtelen” ember ízlését. Nagyon fontos lenne a kóruskultúra támogatása, az általános és egyházi iskolák ének–zene tananyagának újragondolása.